TÖRTÉNET TANÁRKÉPZÉS ÓRAREND OKTATÓK DIÁK

Fekete-fehér / színes, feliratos japán dráma (2000)
217 perc

Szereplők:
YAKUSHO KOJI
MIYAZAKI AOI
MIYAZAKI MASARU
SAITOH YOHICHIROH
MATSUSHIGE YUTAKA
MITSUISI KEN

Fényképezte: Tamura Masaki
Látványtervező: Shimizu Takeshi
Vágó: Aoyama Shinji
Zene: Yamada Isao, Aoyama Shinji
Producer: Sento Takenori
Írta és rendezte: Aoyama Shinji

Forgalmazza: Cirko Film – Másképp Alapítvány

Mozibemutató: 2003. szeptember 25.

A film a 2000. évi Cannes-i Filmfesztivál egyik legelismertebb alkotása volt: a nemzetközi kritikusok díjával (FIPRESCI) jutalmazták az operatőri munka szépségéért; a hatásos alakításokért; valamint azért a mélyre ható ábrázolásmódért, mely a tragédia túlélőinek életét ragadja meg. Megkapta továbbá az Ökumenikus Zsűri díját, és jelölték az Arany Pálmára is.
Szintén nagy sikerrel szerepelt a Szingapúri Nemzetközi Filmfesztiválon, ahol a legjobb ázsiai játékfilm győzteseként Shinji Aoyama Silver Screen díjat kapott.
A film operatőrét, Tamura Masakit a 2000-es Camerimage Golden Frog díjára jelölték.

Egy délnyugati japán városban egy forró, nyári reggelen egy férfi eltéríti a helyi buszt, majd végez hat utassal és egy rendőrrel. A véres eseményt a buszon mindössze hárman élik túl: Makoto, a sofőr (Yakusho Koji), egy Kozue nevű diáklány és a bátyja, Naoki. Az esetet követően a trauma hatásaitól gyötört Makoto eltűnik, s amikor két év múltán visszatér a városba, rádöbben, hogy senkinek nincs rá szüksége. Az állását elvesztette, szigorú apja helytelenítette menekülését és kitagadta, a felesége elhagyta, csak nemtörődöm bátyjával és sógornőjével találkozik. Úgy érzi, egyedül a két gyerek képes megérteni, min megy keresztül, ezért felkeresi őket.
Helyzetük azonban még az övénél is kétségbeejtőbb: egyedül, teljes elszigeteltségben élnek a nagy családi házban, mert miután anyjuk elvált és eltűnt, apjuk meghalt autóbalesetben. De ami a legrosszabb, hogy teljesen elveszítették a kapcsolatot a valósággal: a baleset óta senkivel nem beszélnek, nem mutatnak érzelmeket, teljesen visszahúzódóvá váltak. Makoto hozzájuk költözik, segít a háztartásban, és hogy legalább a rend és normalitás látszatát megteremtsék. A gyerekek vele sem beszélnek, de elfogadják őt. Ám mindhárman túlságosan sebzettek ahhoz, hogy bármelyikük is feloldódjon valami közvetlenebb cselekvés nélkül.
Amikor a városban gyilkosságsorozat történik, a rendőrség először Makotót gyanúsítja, de bizonyíték híján elengedik. Nem sokkal később a férfi vásárol egy régi buszt, ágyakat szerel be és meghívja a két fiatalt, időközben megérkezett unokatestvérükkel együtt, hogy tartsanak vele egy vidéki utazásra, mely reményei szerint mindannyiuknak javára válik.

„Szökőár közeleg, és mindannyiunkat elsodor.”

Aoyama Shinji japán rendező filmjével arra a megrázkódtatásra és traumára kívánt reflektálni, melyet a hazájában lezajlott szerencsétlenségek után kellett az embereknek elszenvedni, például a tokiói metró elleni gáztámadás, vagy az országban egyre terjedő erőszakos, értelmetlen bűncselekmények miatt.
Az EUREKA néhány ember története, akik egy végzetes esemény miatt teljesen elveszítették egyensúlyukat a világban. A közös fájdalom lassan arra indítja őket, hogy egy sajátos családi kört alakítsanak ki, ahol szembe tudnak nézni az átélt élmény rémületével, elkezdhetik újjáépíteni életüket és lezárni a múltat. Útjuk a lélek egyfajta utazása: a film egy belső road movie.
A jelenkori környezet ellenére az EUREKA olyan, mint egy klasszikus japán dráma – ugyanazokat a sötét témákat veti fel, melyek évszázadokon át megfejthetetlen részét képezték a szigetország irodalmának és művészetének. Aoyama mesterien teremt feszültséget a semmiből. A szereplők a film során alig szólalnak meg, a rendező nem a párbeszédre, inkább a hosszú jelenetekre építkezik, melyek tovább hangsúlyozzák az elnyújtott, zavarbaejtő csendet. A baljóslatú légkör azt sejtetheti, hogy a film a Ring-típusú idegborzoló filmek végkifejlete felé tart, de az igazi horror itt abból a tudásból fakad, hogy a szereplők már beletekintettek az örvénylő mélységbe, és teljesen kiürülten tértek onnan vissza.
Nyilvánvaló, hogy a trauma, melyet Makoto és a két gyerek átéltek, óriási szakadékot idézett elő köztük és a többi ember között – mintha egy másik világban élnének, mint barátaik, szomszédaik vagy a családjuk. Aoyama célja: belépni ebbe a külön világba, és a filmet mintegy „belülről”, a szereplők tudata felől elkészíteni, ahogy azt egyes irodalmi művek teszik. A három főszereplő teljes sokkban él, és ahelyett, hogy dramatizálná érzelmi állapotukat, a film inkább magába szívja azt.
A spirituális otthontalanság, az üresség és a kimerültség ismerős lehet a hatvanas-hetvenes évek európai művészfilmjeiből, most mindezt sajátos japán közelítésben látjuk, Tamura Masaki operatőr bravúrosan fényképezett felvételein.
Aoyama víziója rendkívül kiegyensúlyozott és megkapóan egyszerű. A felejtés és a magányos kutatás témája Wim Wenders fekete-fehér road movie-jait (Alice a városokban, „Kings of the Road”), míg bizonyos motívumok Kurosawa Akira detektívfilmjeit („The Bad Sleep Well”, Ég és föld között) idézik. Valamely tragédia utóhatásait, a szereplők érzelmi izoláltságát boncolgató filmek nem ismeretlenek a japán mozikban, de vannak nyugati analógiák is, például Atom Egoyan Eljövendő szép napok vagy Peter Weir Félelem nélkül című alkotásai.

A film a J-Works produkciós cég első elkészült alkotása volt. A J-Workst Sento Takenori producer találta ki, és saját vállalata, a Suncent CinemaWorks, Inc. (mely a „The Ring” és a „The Spiral” című sikerfilmeket is gondozta) égisze alatt hozta létre 1999-ben azzal a céllal, hogy öt olyan játékfilm létrejöttét gondozza, melyet az új japán film élcsapatában tevékenykedő filmesek rendeznek. A cég finanszírozási és produkciós szolgáltatásokat, valamint promóciós terveket nyújt projektjeihez, hogy a világon minél több helyre juttassa el az új japán mozi alkotásait.

AOYAMA SHINJI RENDEZŐ A FILMRŐL

A film születése

Barátom, Sento Takenori producer hívott, hogy vegyek részt a J-Works munkájában. Utoljára 1995-ben, „Helpless” című első játékfilmemben dolgoztunk együtt. Mikor hívott, több rock album járt a fejemben, különösen a „Daydream Nation” a Sonic Youth-tól és az „Eureka” Jim O’Rourke-tól. Sokat gondoltam John Ford Az üldözők (The Searchers) című filmjére is.
Aztán találkoztam Yakusho Kojival, aki többször is játszott főszerepet Kurosawa Kiyoshi rendező filmjeiben. Mellette én is dolgoztam asszisztensként, és a stílusa nagy hatást gyakorolt az enyémre. Yakusho szívesen dolgozott volna velem egy olyan filmen, mely szűkebb szülőföldünkön, Kyushu szigetén játszódik.

A táj és a dialektus számomra lényegi eleme a filmnek. Itt éltem, és a „Helpless”-t is itt forgattam. A nyelv helyi karaktere nélkül sosem tudtam volna igazi érzelmeket beleszőni a történetbe. Ezért egy olyan történeten kezdtünk dolgozni, mely szülőföldünkön játszódik.
A kyushui emberek központi helyre kerültek a gondolataimban, ahogy a történeteiket elmesélték helyi dialektusban. Két történet formálódott bennem és került előtérbe. Az egyik egy személyes összeomlásról, és azoknak az erőtlenségéről szólt, akik keresztülmentek egy pusztító szerencsétlenségen. A másik olyan emberek küzdelmeivel foglalkozott, akik kettétört életüket akarták újra elindítani és egyenesbe hozni. Egybegyúrtam a kettőt, és elkezdtem írni a forgatókönyvet dialektusban.

A munka egyszerűen kezdődött: egy buszról akartam filmet forgatni, mely folyton mozgásban van. Mivel két részre oszlik a történet, szerepel egy eltérített busz a film elején, és egy másik a második részben, mely a sofőr és a gyerekek „újjászületésének” eszköze.
Egészen elemi állapotban akartam filmet készíteni. Ezért döntöttem amellett, hogy fekete-fehér legyen (valójában szépia, mert színes anyagra forgattunk) és szélesvásznú. Ezt a formátumot manapság szinte sosem használják Japánban, noha a hatvanas és a hetvenes években ez volt a stúdiókban a norma.
Tamura Masaki operatőr és én szellemi barátok vagyunk, szinte sohasem éreztem szükségét, hogy technikai instrukciókat adjak neki. Ösztönösen értjük egymást. Javarészt a forgatási időn kívül beszélgettünk. Valójában ő gyakran sokkal többet adott hozzá a felvételekhez, mint amit én el tudtam képzelni.

Fő témák

Ez a film egyfajta ima a modern emberért, aki a továbbéléshez keresi a bátorságot. Váratlanul bűntény történik, mintha valami természeti katasztrófa sújtana le, mely megváltoztatja három ember életét, akik korábban teljesen normális életet éltek. Olyan ez, mintha egy végtelen szökőár üldözné őket, és megakadályozza őket abban, hogy visszataláljanak kiegyensúlyozott mindennapjaikhoz. A kétségbeeséstől hajtva elindulnak, hogy egy utazás során visszanyerjék életüket.
Korábbi filmjeimben olyan történeteket meséltem el, melyekben alkalmazkodásra képtelen emberek kerültek egymás mellé, és mindegyik a háború utáni Japán pszichológiai terheit cipelte. Az EURÉKA ima az életért, és vágy az újjászületésre.

A négyes szám fontos szerepet tölt be a filmben. Négy főszereplő van, és négy sír az előtérben. Négyes szám mozgatja a végzet kerekeit – legalábbis az első részben. Japánban a négyes számot „shi”-nek ejtik, mely ugyanakkor a halált is jelenti. A négyes jelképezi a hagyományos családot is (két szülő, két gyerek). Az elmúlt húsz évben a családi tradíció csaknem felbomlott, és az ideális szám szinte értelmetlenné vált.

Munka a színészekkel

Szerintem a színészek hangja alapvető elem a filmkészítésben. Egy forgatókönyv akkor kel igazán életre, amikor a színészek elkezdik a munkát, és feltöltik a finom érzésekkel a szereplőiket. A forgatás előtt módosíthatom a párbeszédeket, hogy jobban illeszkedjenek a kiválasztott színészek jellemvonásaihoz. De a forgatás során végig keresem a lehetőséget, hogy újra egyensúlyba hozzam az eredeti dialógust, tekintettel most már az adott színész stílusára.
Sosem próbálok el háromnál többször egy jelenetet a forgatás előtt. A próba arra szolgál, hogy felfedezzük a jelenet legjobb ritmusát. Amikor csak lehet, egyetlen felvételt készítünk.
Úgy gondolok a színészekre, mintha tényleg a film szereplői lennének, ezért ritkán fűzök megjegyzést az alakításukhoz. Beszélünk pillanatokról, melyek a kijelölt irányvonaltól eltérőnek tűntek, de nem hiszem, hogy lenne egyetlen „helyes” módja a színészekkel való munkának.

Az Akihikót játszó Saitoh Yoichiroh a „Helpless” óta több filmemben is részt vett. Itt most az ő kívülálló személyén keresztül mi is látogatók vagyunk Kyushuban. Mint egy családi szemtanú és megfigyelő, alapvető fontosságú szereplő. Ha a filmet Az üldözők-höz hasonlítjuk, ő lenne Jeffrey Hunter, míg Yakusho Koji a főszereplő John Wayne.
Nagy rajongója vagyok Yakushónak, különösen tetszett a munkája Kurosawa Kiyoshi filmjeiben. Az EUREKÁ-ban pótszülőt, apát és anyát játszik, de ahogy múlik az idő, a szerepek felcserélődnek, és inkább ő válik a fiatalok egyfajta gyermekévé. A film végén azt mondja: „Menjünk haza”, akárcsak John Wayne Az üldözők utolsó jelentében Natalie Woodnak. Lehet, hogy nem úgy néz ki, de az EUREKA valójában egy western!

A gyerekszereplők kiválasztásához meghallgatásokat tartottunk Tokióban, majd Kita-Kyushuban, ahol végül rátaláltam egy tehetséges testvérpárra, Miyazaki Masaru és Miyazaki Aoi személyében. A tény, hogy a valóságban is testvérek, döntőnek bizonyult. Képesek voltak belülről élni a karaktereket, és magukévá tenni a szerepet. Különösen az arcuk ragadott meg, mely néma, mégis nagyon jól kifejezi a kapcsolathiányt. Ezek a vonások igen ritkán fordulnak elő gyerekek között.

Saitoh Yoichiroh és a sofőr gyerekkori barátját játszó Mitsuishi Ken adják arcukat azoknak az embereknek, akik a fejemben a történetet mondták. Nagyon szerettem volna, ha Matsushige Yutaka játssza a felügyelőt. Ő Hakatából származik, közel ahhoz a helyhez, ahol forgattunk. Neki szintén megvan az a sajátos déli akcentusa, melyet annyira fontosnak találtam a szereplőhöz. A stáb többi tagja helybeliekből és néhány olyan színészből állt, akikkel már korábban is dolgoztam.

AOYAMA SHINJI
(rendező, forgatókönyvíró, vágó, zeneszerző)

Neve jól ismert a filmfesztiválok közönsége és szakmai zsűrije körében, az új japán film egyik kulcsfigurájaként tartják számon.

1964-ben született Kita-Kyushuban. A Rikkyo Egyetemen tanult, ahol 8 mm-es filmekkel kezdte („Stragiht To The Night”, „The Red Muffler”). Tanulmányai idején Hasumi Shigehiko filmkritikai óráira járt, melyek mély hatást gyakoroltak rá.

Az egyetem után továbbra is forgatott 8mm-es filmeket, és mint kellékes asszisztens kezdett dolgozni a filmes iparban. Később rendezőasszisztens lett, részt vett például Kurosawa Kiyoshi „The Guard from the Underground”, valamint Fridrik Thor Fridriksson „Cold Fever” és Daniel Schmid „The Written Face” című filmjeiben. Emellett szerzőként és kritikusként dolgozott a Cahiers Du Cinéma Japon és az Esquire Japan folyóiratokban.

Rendezőként 1995-ben debütált az „It’s Not In The Textbook” című videóra készült művével. Ugyanebben az évben elkészült első játékfilmje, a „Helpless” is, mely 1996-ban elnyerte a Japan Film Insdustry Professional Awards nagydíját. A film számos nemzetközi fesztivál programjában szerepelt, így többek között Torontóban és a Viennalén.

Ezt követően rendszeresen jelentkezett játékfilmekkel:
1996: „Chinpira: Two Punks”
1997: „Wild Life”; „Tsumetai chi” („An Obsession”)
1999: „Sheidi gurovu” („Shady Groove”); Enbamingu  („Embalming”)

2000-ben, a Cannes-i Filmfesztivál versenyfilmjeként mutatták be az Eurekát, melyért megkapta a Nemzetközi Kritikusok Díját és az Ökumenikus Zsűri Díját.

2001-ben a „Tsuki no sabaku” (Desert Moon) című filmmel jelentkezett, melyet a Cannes-i Filmfesztiválon Arany Pálma Díjra jelöltek.