TÖRTÉNET TANÁRKÉPZÉS ÓRAREND OKTATÓK DIÁK

Az Osiris Könyvtár átfogó filmes sorozata új könyvvel jelentkezett. A Filmrendezõportrék olyan világhírû, kihagyhatatlan kortárs filmrendezõkkel foglalkozik, akikkel eddig egy kötetben nem találkozhattunk, kizárólag a Filmvilág és más filmes újságok oldalain bukkanhatott a lelkes filmbarát ezen alkotókról szóló írásokra.
Minden, a filmet szeretõ és értõ ember a mûvészmozikban kezdi „pályáját”, olyan, még nem kanonizálódott, nem klasszicizálódott filmekkel, amelyeket azonban mégis a legenda, a mítosz légköre vesz körbe. Egymásnak adjuk ilyenkor a drótot: ezt a filmet meg kell nézni! Olyan filmek ezek, amelyekbe sokan beleszeretünk fiatal korunkban. S közben óhatatlanul a filmmûvészetbe is beleszeretünk. A lelkesedés és a szerelem elsõ heves percei után jön az elmélyülés ideje, ilyenkor kezdünk el tudatosan filmeket nézni, illetve olvasni róluk. A Filmrendezõportrék olyan írásokat tartalmaz, amelyek e „szerelmes” korszak filmjeirõl szólnak, korántsem csak az éppen „szerelmeseknek”. A kötet segít bennünket, hogy friss élményeinket, érzéseinket nagyobb távlatba helyezzük, tudássá alakítsuk át. Pedig nem is olyan könnyû napjaink alkotóit nagyobb távlatokba helyezni!
Igen fontos filmekrõl és rendezõkrõl van szó, legtöbbünket ezen filmek ismertettek meg a filmmûvészettel. A könyvet olvasva el tudjuk helyezni az egyes alkotókat és filmeket az életmûvön és a filmtörténeten belül, folyamatában látjuk a dolgokat. Egy-egy cikket persze mindig olvashatunk a filmek bemutatója után, egységes keretbe foglalva azonban még nem nagyon találkozhattunk ezen alkotókkal és mûveikkel.
„A film, a filmmûvészet világa átalakulóban van, sokszor kerül éles viták középpontjába” – írja az Osiris filmes sorozatának szerkesztõje, Zalán Vince a könyv bevezetõjében. A digitális korszakkal kapcsolatos hatalmas változások közepette azonban hajlamosak vagyunk megfeledkezni a filmmûvészet mai zsenijeirõl, az olyan makacs, sajátos világképüket tudatosan építõ és továbbvivõ rendezõkrõl, akik a technikai átalakulás közepette valami mélyen eredetivel, mélyen filmessel szólítják meg a közönséget. Nem a technikával sokkolják a nézõt, nem varázsolnak, hanem alkotnak, ki csendesen, félrevonultan, ki a modern filmrendezõ csodabogár és bohém köpenyébe bújva. A Coen testvérek, Greenaway, Haneke, Joszeliani, Kaurismaki, Kieslowski, Kubrick, Kusturica, Leigh, Panahi, Paradzsanov, Rivette, Rohmer, Takeshi, a Taviani fivérek, Trier és Woo portréját találja tehát az olvasó ebben az esszégyûjteményben, amelyet jeles magyar filmkritikusok és az új, fiatal kritikusnemzedék tagjainak írásaból állított össze a kiadó.
Vegyes tehát a kötetben szereplõ rendezõk listája, többek között megtaláljuk az amerikai film egyik legszabálytalanabb rendezõi karakterét (Kubrick), az Európa és Amerika között hidat teremtõ Coen fivéreket, korunk egyetlen irányzatának, a dán Dogmának frontemberét (Lars von Trier), a francia új hullám mai napig alkotó nagy öregjeit (Rivette, Rohmer), a legposztmodernebb rendezõt (Greenaway), s a „keleti szél” rendezõit (Takeshi, Woo), csupa olyan nevet, akik nélkül nincs modern filmmûvészet, nincs modern film.
A kötet leginkább ösztönzõ jellegû munka, a friss moziélményekbõl a filmtudomány, a filmtörténet felé vezeti az olvasót, diákokat, tanárokat, mozibarátokat egyaránt.
Filmrendezõportrék (szerk.: Zalán Vince; Osiris, 2003); fogyasztói ár: 2480 HUF
 

Beszélgetés Gelencsér Gáborral A Titanic zenekara címû könyvérõl

A Tanszék keretén belül mennyire van tradíciója a magyar filmtörténet szisztematikus feldolgozásának, illeszkedik-e a könyv ebbõl a szempontból valamilyen rendbe?
A tanszéken sajnos nincs ilyen jellegû, szisztematikus kutatómunka, de az egyes tárgyakat, a magyar filmtörténet egyes szakaszait oktató tanárok egy része a Magyar Nemzeti Filmarchívum keretén belül korábban foglalkozott, illetve jelenleg is foglalkozik a magyar filmtörténet egy-egy korszakával – igaz, különféle megközelítési móddal és eltérõ módszertani eszközökkel. Ezen szerzõk egy része (például Hirsch Tibor, Király Jenõ, Varga Balázs) tanít az ELTE-n is.

A könyv elsõsorban a filmes formanyelvi eszközök szempontjából közelíti meg a hetvenes évek magyar filmtörténetét. Az ilyen jellegû filmtörténeti elemzés viszonylag ritka. Mennyire volt ez elsõdleges szempont?
Ez volt számomra a legnehezebb feladat, ugyanis meg kellett alkotni, illetve egy külföldön már bevett filmes gondolkodásmódot kellett rávetíteni a magyar anyagra. Amennyire csak lehetett, el akartam szakadni a hagyományos politikatörténeti, társadalomtörténeti megközelítési módtól, bár tudtam, hogy ebbe szükségszerûen bele fogok ütközni. Elsõsorban a formatörténetet vettem szemügyre. Olyan módszert kellett kidolgozni, ahol ez a két eltérõ látásmód egymás mellett tud létezni. A legnagyobb kihívás az olyan filmek megtalálása volt, amelyek formanyelvileg is sajátosak, de nem záródnak be magába a formába, hanem valamennyire érintkeznek a hetvenes évek erõsen átpolitizált korszakával.

Miért éppen a hetvenes évekre esett a választásod?
Részben személyes okokból, akkor kezdtem el ugyanis tudatosan filmeket, s köztük magyar filmeket nézni; ebbõl a szempontból sajátos idõutazás volt számomra a könyv megírása. Ennél azonban fontosabb szempont, hogy ez az a korszak egyrészt már történetinek nevezhetõ, s így kellõ távolságból tudjuk szemlélni, másrészt úgy érzem, a hetvenes évek méltatlanul szürkének, kevésbé karakteres idõszaknak tûnik, szemben például a hatvanas évekkel. A filmtörténet szemszögébõl paradox évtized ez, nem köthetõ hozzá jelentõs irányzat vagy életmû, ugyanakkor ott vannak azok a markáns és jelentõs filmek, a Szindbád, a Szerelem és A kis Valentino, amelyek az egész magyar filmtörténetben egyedülállóak és sajátosan keretezik a korszakot. Kivételes jelentõségû mûveket talán még a hatvanas évek aranykorához képest is nagyobb számban találunk a hetvenes években.
Remélem sikerült megtalálni azokat az irányzatokat, formanyelvi “csomópontokat”, amelyek markáns karaktert adnak egy olyan korszaknak, amelyre politikai szempontból a szürkeség, az ellaposodás, a semmilyenség, a megfoghatatlanság volt jellemzõ. A politika nem hatolt be közvetlenül az emberek életébe, nem volt már kemény a diktatúra, ugyanakkor nem nyújtott teljes szabadságot; kétarcú és megfoghatatlan volt.

Várható-e hasonló a folytatás Tõled vagy akár mástól?
A nyolcvanas évekrõl is készültek már kisebb-nagyobb mûvek, de szerintem még várni kell arra, hogy kellõ rálátásunk legyen, hogy kellõ távlatból tudjuk elemezni azt a korszakot. A Titanic zenekara írásakor problémát jelentett számomra a hetvenes évek filmtörténeti lezárása. Bár az elmúlt közel 60 év magyar filmtörténetének korszakolása, éppen a határok elmosódottsága következtében igen nehéz, a hetvenes évek folyamatainak vége lehet akár 1983/1984 is, hiszen akkor is történt egy igen erõs váltás. A határok éppen a korszakból követkeõ?en elmosódottak, nincsenek olyan átütõ események, amelyek markánsan kijelölnék a kultúra területén a korszakokat.
A nyolcvanas évek ugyanakkor a kortárs magyar film helyzete szempontjából is meghatározó. Az MMKA és az Inforg Studió szervezésében tavaly márciusban Debrecenben megtartott A magyar film a rendszerváltozás után címû konferencia fontos esemény volt e folyamat elemzése terén. Kíváncsian várom az ott tartott elõadásokból készülõ kötet megjelenését.
 

“A hatvanas évek magyar új hulláma mellett kevesebb figyelem fordul a hetvenes évek filmmûvészete felé, noha olyan alkotások születtek ekkor, mint a Szindbád, a Szerelem, az Amerikai Anzix, az Ajándék ez a nap vagy A kis Valentino. S ez az évtized nemcsak remekmûveket hozott, hanem szemléletmódbeli váltást is: az 1968 utáni kiábrándulás következtében kérdésessé vált a filmeket korábban értelmezõ politikai keret, s ezzel párhuzamosan felértékelõdött az egyes mûvek nyelvi-stilisztikai vonásainak hangsúlyozása, ugyanakkor új lendületet vett és egyedülálló filmtípust hozott létre a társadalmi folyamatokat kritikusan elemzõ dokumentarizmus. A könyv a magyar filmtörténet méltatlanul háttérbe szorított, “elsüllyedt” évtizedét elsõsorban a mûvek formavilágán keresztül mutatja be, s ezáltal a magyar filmtörténetírásban egy eddig még hiányzó, a korszak játékfilmjeit és életmûveit új megvilágításba helyezõ szempontot érvényesít.”