Az est

Mondd, ültél csöndes alkonyatban
az est fakó sugarát nézve mozdulatban
már messze jutva nyújtózó, álmos
reggelektől. S a Nap, ki a magasban
munkádra ügyelt, most otthon
lábad elé tette megfáradt kezed gyümölcsét
a horizonton.
De lassan fölélednek benned sajgó sebei
a robotnak, hiszen dühödten húztad
igáját a napnak
ifjúságod egykor szabadon szárnyalt
a hétköznapok felett, mára alázatos
szolgája lett a létnek.
És már nem érdekel, ha a lassú
órákat bíztatod, hogy múljanak
s vele az élet.

Mondd , érezted a vacsora szagát,
hazatérve, mikor a hosszú udvaron
a mezítlábas nevetés
kicsiny karját tárva szét
futott eléd.
Magasba emelted a lehulló fényben,
ölelve gyermekkorod.
Emlékszel a teli tál párolgó illatára
kedvesed halk szavára?

S ha jött az éj, barnán és sötéten
az imbolygó lámpafényben
az álom pihentetőn átölelt…

ugye vártad a reggelt.

Vissza