Az öreg

 

A megbarnult, szúette asztalon egy fényes fekete bogár nézelődött. Hihetetlen hosszúságú csápjait lengetve próbált tájékozódni. Mikor körbeforgatva fejét sikerült felderítenie egy darabot, óvatosan továbblépett. Szemei fénylő kis fekete csillagokként ragyogtak. Élő csillagként, hiszen látott, figyelt, érzett velük. Csápja most megakadt egy megszáradt kenyérmorzsán. Tovább keresgélt. Néhány csepp bor fénylett az asztalon.
Valaki mozdulatlan csendben figyelte.
Egy öreg, rozzant támlás széken, hátradőlve, rezzenetlen némaságban.
Róma valamelyik sötét sikátorának egy földszinti, inkább odúnak nevezhető kis zugában történt mindez.
A szemek figyelték a fekete bogarat. Még mindig mélysötét szemek, de már eltűnt belőlük az ifjúkori ragyogás. Mikor még szenvedélyesen hitt a munkájában, amire elhivatottságot érzett, és amiért végül egész életét is áldozta.

Neki most ez a legfontosabb. Talál-e élelmet, folyadékot? Más célja nem lehet, hogy még rövid ideig életben maradhasson.

Ezt gondolhatta a már nehezen látó szemek tulajdonosa, és lassan csodálni kezdte ezt a parányi és apró méreteiben is tökéletes kis bogarat. Hitt benne, hogy törékeny kis lénye úrrá lesz a megpróbáltatásokon.

Neki már elég régen nem sok köze van ahhoz, amire az életét feltette. Valóban az életét, hiszen több mint harminc éve megfosztották emberi jogaitól. Megfosztották emberi kapcsolataitól. Csak a beavatottak körére számíthatott. Megfosztották attól, amit életében csinálni szeretett. Hiszen már nem taníthatott. Nem csavaroghatott ismeretlen emberek között. Idegenként, hogy egyszer csak maga köré gyűjtse őket, és meséljen nekik az örök természetről, őseikről, sokszor legyőzött, megalázott népükről, és csodás történetekkel ámítsa el őket. Nem gyógyíthatta bajukat, nem egyengethette sorsukat tanácsaival. Nem kereshette tovább az igazságot. Hiszen maga is igaztalan lett. A sorsa szerencsétlen fordulatot vett. Egyetlen hibájáért. Egyetlen ostoba, és igazán fölösleges hibájáért. Hisz népének természetét meg nem másíthatta.
Száműzték, valahova nagyon messze, ismeretlen helyre az emberektől.
Az igazságot jól ismerte.
Tudta, fel kell áldozni érette önmagát.

+

Kopogtattak az ajtón.
Az öreg zsidó nehézkesen állt fel az asztaltól.
Gyertyát kell gyújtania. Kezeit alig tudta mozgatni. Tulajdonképpen mindkét keze béna volt. Aztán mégis fellobbantotta a gyertyát. Kevés fény világította be a szobát.
Az este lassan belopakodott a szűk kis sikátorok közé. Az utcákon még hosszú, sejtelmes árnyak borultak a kövezetre, a magas épületek tetején az arany díszek, büszkén, vöröses fényben ragyogtak.
A kopogtatás megismétlődött.
Odacsoszogott, hogy kinyissa az ajtót.
Három, arcát is eltakaró férfi lépett be.
- Miért nem igyekeztél? Tudod milyen veszélyes az utcán, sötétedés előtt. A püspök úr is velünk jött. Segítened kell átöltöznie.
Az öreg meghajolt a püspök előtt. Az végigmérte. Itt még nem járt, de hallotta, ki a házigazda.
- Igaz, hogy te zsidó vagy? - kérdezte az öreget.
- Hát, - motyogott az öreg - ahogy vesszük.
Már régóta nem tartotta be a zsidó vallási szokásokat. Lehet, újra kéne. Talán felvehetné megint a hitet és élhetne úgy, mint valamikor régen tette. Talán mégis igaz. De ebben nem hihetett. Egész életével ezt tagadta meg.
- Mondják, a rokonaid külföldre mentek. Téged meg itt felejtettek. Ezért élsz még mindig itt a kazamata fölött. Nem baj, hogy zsidó vagy, segíthetsz átöltözni.
Újra hajlongott. Nem akarta elveszíteni a püspök jóindulatát. Akár el is zavarhatná innen. A sarokban lévő ládához igyekezett, hogy a ruhákat elővegye. Nehezen boldogult béna kezével, de végül is odavitte a cifra öltözéket a püspökhöz.
Közben újabb alakok érkeztek, és egy hátsó ajtón, mely egy lefelé haladó lépcsőbe nyílott, eltűntek.
- Tudod, ünnep van ma. Urunk, Jézus Krisztus ma harmincöt éve szállt fel a Mennyekbe. De te ezt úgysem értheted. Térdelj le, azért megáldalak.
Nagy kínnal letérdepelt. A püspök fejére tette kezét és halkan mormolt valamit.
Az öreg felnézett a főpapra. Annak nyakában nagy kereszt lógott. Rajta egy fiatal mezítelen férfi, megfeszítve. Az öreg becsukta vaksi szemeit. Nem akarta látni.
A társaság elsőként érkezett tagjai most az ajtóhoz kísérték a főpapot, és eltűntek a lépcsőlejáróban.
Egyikük még visszaszólt. - Aztán tartsd a szád, ha jönne valaki!
A Nap lassan eltűnt a láthatáron, a sikátort a komor sötétség óvón ölelte körül.

+

Az öreg visszakuporodott a székbe. Az asztallap már üres volt. A kenyér és a borcsepp, úgy tűnik, jó helyre került.

Az ő élete is már lehanyatlóban van. Ha eltűnik, és vele együtt az igazság egy darabja is talán örökre elvész. Arra sincsen már szükség.

Pedig még itt van, ha kérdeznék, talán megmondhatná. Hiszen ő is benne van ebben a nagy hazugságban. Ebben az irdatlan szemfényvesztésben. Amit a többiek érdekében csináltak. Honnan tudhatták volna ők, mi lesz belőle. Hiszen csak néhány esendő ember próbált segíteni több ezer társán. De a következményeket nem érthették meg.

Ki tudja mi lesz később.

Talán szétszóródnak, mindnyájan áldozatokká válnak, talán minden kiderül. De az is lehet, hogy mindaz, mit elterveztek, sokáig fennmarad. Hiszen az emberek nem csak gonoszak. Mérhetetlenül buták is, és hiszékenyek. Kell valaki, aki fölöttük áll, akire felnézhetnek, akitől segítséget várhatnak. Aki helyettük gondolkodik, helyettük dönt fontos dolgokban, és döntéseit ők zokszó nélkül elfogadják. Igen, az embereket könnyű kihasználni. Bizonyosan lesznek, akik betartják a parancsokat, és társaik szentként tisztelik őket. Talán bomlott eszű, hallucináló nők szavainak hitelt adva, oltárra emelik az esztelenséget. És hazugságaikat megtagadó társaikat halálba űzik. Hogy aztán bocsánatot kérjenek.
A hagyomány, a megszokott és ezerszer hallott küzdelme az újjal, a szokatlannal. Igen, ő is ezt akarta. Valami újat mondani, valami szép, emberi dolgot kimondani ebben a gyűlölködő, pénz- és hataloméhes világban.
A régi görögök értelmes, szép dolgokat mondtak, de megfelejtkeztek a szegény, kiszolgáltatott emberekről. Elméletet hoztak. Kevesek kincsét. De a sokaságnak más kellett. És főleg az, hogy el is higgyék. Igen, hogy igaznak gondolják és higgyenek benne. Ezért kellett őt száműzni. Irdatlan messzeségbe, hihetetlen messzeségben, hogy higgyék, amit mondott.
Aztán a tömegek elporlasztják a lényeget, marad a hagyomány, naponta elkoptatott, korszerűtlen hagyomány. A nagy hazugság hagyománya. És lesz-e valaki, aki ki meri mondani, hogy mindez csak az ostobáknak szól, hogy mindez igaztalan és csak azért van, hogy mind többen keressék a szép és igaz emberi életet.
Ki fogja mindezt elhinni?
Mert olyanok állnak melléjük, akik átlátnak a hazugságon, de ezt nem az igazság keresésére fordítják. Hisz a hazugság csak újabb hazugságot szülhet.
Önös érdekük szolgájává teszik az elrejtett igazat.

+

Alig telt el egy óra, és a lent lévők visszatértek. Furcsa tömjén-szag keringett körülöttük. Az öreg segített átöltözni. Mikor távoztak, a főpap visszaszólt.
- Szolgáld az Urat, és üdvözülni fogsz. És szolgáld az Egyházadat. - tette hozzá.

+

Most útjára kellett indítania azt, ami nélküle nem létezhetne. És amiben ő már nem lehet újra főszereplő.
Ő már Róma egyik temetőjében fog porladni. Talán évszázadok múlva csontjain taposnak. Talán templomot emelnek ott, vagy cirkuszt, amfiteátrumot, sportpályát. Nevetni, küzdeni, imádkozni, vagy éppen gyilkolni fognak csontjai felett.
Őt már régen elfelejtve.
Az öreg elérzékenyülve törölte meg szemét. Aztán büszkén nézett a lejárati ajtóra. Hiszen ő volt a király valamikor. Népének királya. Igen, erre tisztán emlékezett. Mikor élete legszörnyűbb, de mégis legemlékezetesebb óráiban, mikor azt gondolta, mindenki megtagadta, mindenki elhagyta, mikor felesége zokogva ölelte át… ott a többiek fölé emelve… igen, akkor a feje fölé ezt volt kiírva:

Iesus Nasarenus Rex Iudaeorum

.