Ne várd

 

Emlékszel, mikor álltál sután és nevetve,
kócos hajad, hogy szórta-szét a szél,
ezernyi vékony, hosszú barna ág.
ha újra lehetne.
Ne várd.
A múlt elhamvadó tüze nem oltja szomjad,
csorgó nyála gyámoltalan bolondnak,
sziszego szava, sok csalfa ostobának
mondd, mire volna jó?
Számolatlan évek abroncsa csikorog,
morognak a csonttá zsugorodott napok
talpunk alatt.
S tarka szárnyadat,
tövises ágra szúrta már
vörösbegyü vérző vad madár.
A cifra vár tornya rég ledölt,
Ráncossá zsugorodott már a föld,
s moccanatlan fekszünk, szorosan összebújva
dohogva,
de egymás kezét fogva ott.
A mosoly már megfagyott arcodon,
s felfuvalkodott, ledér utcalány után
szalad, szemérmetlenül
butácska szavad.
Emlékszel, hogy vinnyogtak tehetetlen,
kölykei kóbor ebeknek,
mert tudták,
szeretlek szikrázó csillag-fény alatt,
fájdalmas hosszú nappalok után,
zizegő szalma közt
doromboló, buja kis cicám.

+ Hajnali óra morzsol elhulló perceket,
búgó sziréna hang riaszt,
s mint áttetszo szürke füst
átlebeg, az ezüst álmukból ébredő
óriás házak felett.
Kacér kis szello sodorja át
konyhádból a kávé illatát.
A szobában álmos bútorok
lökdösik egymást a félhomályban,
s a szakadt tapéta zavarában
vadul szaladgál föl-le a falon.
Az ablakon benéz a reggel.
Fehér vázában rózsaszirom
zihál, szuszog és duzzadó
gyönyörrel bontja szét vörös virágát,
parázna pírban, szégyentelen.
Apró kis rezdülés riadt árnyékot fon
egy öreg, bicego asztalon…
Az égbolt most oly végtelen,
pelyhes felhőket kaszál a szél,
csillogó buja kis csillag a szemed,
csurranó üstökös-csóva a szád.

Ne várd.
már semmibe hullt
elporladón a múlt.