Parasztbabám

A váll sötét árnyékát
az átszûrt fényben megrezzenõ
karcsú lángcsóva fonta be;
vagy csupán derengõ mély-barna erdõk felett
magasba tévedõ, sütkérezõ
szelíd szõke ág…
de úgy csap le rá a Nap
mint izgatott vad suhanc,
hasztalan titkolva vágyait
a szégyentelen.

Két bársonyos kar ölel át
a gyöngyözõ boldogság rám nevet.

Köszöntené barangoló kezem
titkos kalandjaink borzas üstökét
nyugtalan örömben,
s a pajzán grimasz, megbúvó
pimasz kis illatát
cinkos mosollyal ismerõsként…
de a gondolat, suta mozdulatra vált;
ruhád arcomhoz ér és nem ereszt;
régen elfelejtett szagát, hittem már a
múlt temette el.
Mégis hordozom magamban azt.

A mozdulat megremeg
riadt félelmet rejt az agy.

és gyermekkorom szunnyadó emlékei
mint lomha démonok,
bénult pókhálós kacatok között
háborítatlan, most
hívatlan vendégeim; már izgatottan
várják, nem kívánt feltámadásukat.

Feszítik a felnyílt rést
emlékeim bezárt kapuján.
Megkaparintva kulcsát, gyötrik,
gyömöszölik a zárba.
Forgatják, csavarják nekifeszülve,
nekivadulva, türelmetlenül.

Sugdosnak egymás fülébe
még motyogó félelemben,
de már boldogan, lobogtatva
kezükben a fonalat,
mit ruhád adott az ostoba hadnak.
Szaga, most lebegve jár közöttük,
mint sejtelmes lángja a hírnek.
Csodálják, tapogatják
egymás kezébõl cibálva
bámulják óriásra nyílt szemmel, hogy
táguló orrlikuk szipogva ismerje fel
önmaguk árnyékát, életre kelve.

Recseg a kapu és pattan a vas-pánt
ólom-foglalata görbül a zárnak.
Már ott állnak elõtte vacogva,
tépetten, rongyosan toporogva;
gyermekkorom emlék-hadának maradéka.
Hittem, már elfeledve.
Izgatottan, maszatosan, szakadtan
elõmászva évtizedek törmeléke alól.
Hátul a sorban remegve szorongatják
izzadó tenyerükben a fonalat,
hogy kijussanak, kijussanak…

Kattan a zár,
és csonkán, koszosan
tolonganak egymáson taposva, marakodva,
egymást taszigálva,
tülekednek összegubancolódva,
vadul birkózva, összetapadva-összetekeredve.
Elszabadult dühödt erejükkel
tolják, feszítik a rést,

… Hogy egy pillanat alatt
mint gátját vesztett áradat
sikítva, röhögve, elõhömpölyödve,
még sápadtan összetörten
szétlapítva és összegyûrve
szétbomlón, erjedõ bûzben,
de szabadon, szabadon végre!
túláradó torz örömükben rám rohanjanak
félrelökve
kezem megrettent mozdulatát.

Feltornyozott párnák áporodott szaga dõl rám.
Nincs visszaút!
Látom ahogy két szúette ágyon hevernek
a nyirkos és hideg tiszta szobában,
egymásra rakva magasan.
Halottak mind, nyilvánvalóan.
Oszladozó testük émelyítõ szagot áraszt
Lapát nagy tenyerével csapkodja õket egy asszony.
- Semmirekellõ bitangok! s a felrebbenõ pihék
szétrajzanak a szobában,
menekülve elõle.

Nyúlós tortahegyek omolnak sárgán, rózsaszínen
tolakodva arcom elé, gúnyosan vigyorogva.
Szirupos lé csöpög,
piszkolva fehér úri ruhámat.
Lázas arcú gyerek, monoton kalimpálja a delet
a konyhaasztal alatt, lábaival,
pelyhes csibéket tömve tátogó szájába,
serényen szopva tíz koszos ujját.
Cukros-ragadós fánkot majszol
egy dagadtra tömött asszony, zsíros kezét
törölve száz szoknyája, ezer repedésébe.
A tûzhelyen egy vén lábos
kíváncsiskodva emelgeti a fedõt,
felrebbenõ gõze vidáman integet felém,
de ugrik már egy lilára fõtt kezû némber,
csapva le rá,
s húzza nehezen odább.

 

 

Loboncos öreg eb préseli be magát
a rojtokban lógó, szakadt függöny alatt.
Nyakát már karcsúra fonta a lánc simogatása,
szuszog kopaszon
szaglászva nyalja a konyha kövét,
tolva, lelógó nyelvét maga elõtt,
pókhálós ökörnyál csorog utána.

Kint az udvaron,
karóba húzott kancsó kopog
bánatosan.
Két tövises kóró öli egymást
egy hervadó,
tépett szirmait õrizgetõ, soványka pipacs
kegyeiért talán?
Pej csikó toporog
kéklõ habot vet fogai közt a zabla.
Remegõ bõre alatt még betöretlen feszül ereje.
Hátul az udvaron, unottan pipál
egy füstölgõ trágyadomb; messze számûzötten.
A porba a libbenõ pihék között
keresgél a szél,
fésülgeti haját egy zizegõ akác.

Bóbiskol a szederfa, elmerengve,
oda a nyár,
a sok totyogó szederfi már mind halott.
Unottan hull a hó, mindent belepve.

A szobában merev tekintetû szentek
bámulnak, vastag arany - ketrecükben.
Éhes galambok marakodnak Jézuska lábainál.
Mária óvón figyeli õket,
várva a megváltó kereszthalált.
Sárga darázs botladozik egy csipkeabroszon.
Lélegzetet se vesz a csend.

Bezzeg a lucskos udvaron
nagy a ricsaj;, visító disznók menekülnek
vonszolva maguk után az ólat.
Véres késsel kezében hajkurássza õket a gazda.
Hátukra pattan, jókedvûen,
röfögve nagyokat.
Öreg vödör csörömpöl a konyhakövön
nehezen mozog, zavarodottan ül le
melegedni a tûzhöz…

A dohos láda-szagú dunyhák életre kelnek,
vadul rohannak nekem,
szorítanák elfúló lélegzetem.
Fokhagyma- bûzbe csavart pálinka-szag simogat.
pici disznószemek néznek boldogan,
fülemhez csapják visongó hangjukat.
Piros arcok széles pofacsontja vigyorognak…

Parasztbabám,
kócos kipirult szép szerelmem,

ölelj át szorosan.

 

Vissza