Parasztok

Mikor először találkoztam velük
nem tudtam köröttem mi történt.
Nem ismerve a törvényt,
ős-erőt, századokat,
mi megszabta útjukat.
Mert minden más volt;
nekem érthetetlen és buta szokás
nekik igazság, jog, megfontolás,
szentség, tisztaság, becsület.
Szememben ostobaság.
Hogy mit csináltak és miért,
Gyerekész oda fel nem ért.

Mert röghöz kötöttek, igaz:
Kötötték röghöz évszázadok,
mint mezsgyekő, ha földből kinő,
mozdulatlanul állva ott.
A paraszt - tudta-e miért?
de szántott, vetett
és továbbvitte az életet.
Robotolt fáradtan, megvetetten.
S ha meghajtva fejét
házába pihenni tér
csak kapanyél
vagy istállók szaga
volt önmaga.

De ünnepnapokon felkereste az Urat,
ki úgy alkotta meg,
hogy ember legyen
ne igavonó barom.
Isten képe volt ott önmaga
minden vasárnapon.

Bódult liliomok
szomorú szentek
fekete árnya imbolyog
angyalok arca pereg a boltozaton.

De a megfakult szemek
most ragyogva fénylenek,
öröm és áhítat kavarog.
Az oltár patyolat-abroszán
fehér kenyér-alakban
nézz reájuk: a Megfoghatatlan.
És zeng az ének
Férfiak, legények
hangjától riad
a dermedt templomi csend.
Kék-tiszta leányszemek
igaz szerelmet kérve
suttognak imát;
az öreg padokban a sok göcsörtös ujj
monoton mormol Áve Máriát.

Másnap
szürke még az ég,
de riadót csördül a hajnal.
Istállók sötét szagában
a valóra néz hunyorogva szemük.
Mocskos szalma-alomba tapossa
topogó tehenek lába
álmaikat.
Zörren a lánc,
villa koppan a deszkán,
visít a távoli ól.
Lassan lopakodik a reggel
jegenyék hosszú során.

Vissza