Szép szeretőm

Unottan, lustán hömpölygött a folyó, lassan sodortatva magát a tenger felé. Iszapos partján, partravetett halak szétszórt csontjait szakadtan takaró millió kagylópehely selymesen reccsent meg talpam alatt. Tépett kis szél zavartan matat a parti fák között. A sárguló levelek rémülten zörrenek össze ha egy-egy társuk a mélybe hull. Hangtalanul lopakodik nyomomban a csend.
Az égen harsog a kék. Tombol a Nap korai októberen,
de már fakuló halott lepelben csillog csalókán minden.
A lassú mozdulatlanul elmozduló folyóban, a sodródó egymáson bukdácsoló hullámok között, a távolban észrevettem valamit.
Mi lehet az? Már fent jártam a folyó part meredekén, a magasból jól átlátva mindent. Talán egy vízbe esett kis állat, úszva próbálja menteni magát?
Mert bizonyos, hogy nem egy fel-fel ugráló hal volt; ezüstös pikkelyét láttam volna.
Nem, ez nem lehet az, s mintha felém igyekezne, segítséget kérõn,
Úszott, küzdött elszántan, egyre közelebb jutva hozzám, furcsán csapkodva a vizet.
…és már látni véltem mi az. De hát ez képtelenség! Ez képtelenség!
Összehúzott szemmel figyeltem, jobb kezemmel ellenzõt tartva szemem elé, hogy jobban lássam, ahogy harcol a hullámokkal, lebukva, eltûnve ,de újra fölemelkedve, egyre közeledett felém.

Aztán lassan, nagyon lassan, alig mozdulva,
balra fordítottam fejem: karomra nézve.
Kabátom ujja véget ért … és nem láttam bal kéz-fejem!
Nem láthattam, hiszen a vízben volt! A vízben volt!

De hát, ez hogy lehetséges? Talán az előbb, igen az előbb, ahol a komp kiköt…
Ahol kiköt a komp, ott az előbb lemostam. Igen, lemostam,
Felkavarva a mocskos vizet, áztattam sokáig és elfelejtkeztem róla,
Mintha nem is kéne, elég a másik is. De nem, hogy lenne elég!…és küzd magára hagyva.
Mit tegyek?
A part meredek, egy kezemmel le nem jutok.
Izgatottan, toporogva, felágaskodva figyeltem, ahogy viaskodik az árral.
Észrevette, hogy õt nézem. Sovány ujjai égnek meredve hadonásztak, segítséget kérõn. De nem bírta sokáig: elterült, tenyerén a hullámok közé bukva.
Majd újra csapkodni, csépelni kezdte a vizet, motollaként, mint gõzhajó kerék.
Pörögve-forogva, szétmálló szürke habot verve maga körül.
Harcolt az életéért, nyomorultul, eldobottan!
És mielõtt bármit tehettem volna, jobb kezem lenyúlt a földre és egy jókora követ hajított felé! Csattant a víz, hab fröccsent, de nem talált.
Lebukott, és kis idő múlva, hosszú periszkóp ujja látszott ki a vízbõl.
Előbb még segítséget kérõn jött felém, de most félnie kellett tõlem! Figyelt rezzenetlenül… és nem értem, nem értem hogyan, de kezem újra a földre hajolt, most már jókora, folyó-csiszolta lapos kõ repült oda, ahonnan nézett, reménykedve - és eltalálta
Iszonyú forgásba kezdett, mikor reccsenõn rácsapott a kõ. Forrt, zubogott körötte minden, ahogy forgott, tébolyult fájdalmában. Sistergett a mocsok, ahogy csapkodott eszeveszetten…
Majd lelassúdott, megállt. Láttam, engem figyel.

Mit tehetek? Jobb kezemet erővel zsebre raktam, és kiáltottam ahogy elszorult torkomon kifért:

- Gyereeeee !!!

És az örömtõl új erõre kapva megindult felém.
Görcsösen, kínban forogva, erõlködve, sebzett ujjaival ütve-verve csépelte a vizet, jött a hullámokra kapaszkodva, lebukva, fuldokolva.
Jött, mert hívtam, és remélte nem dobom el többé magamtól.
Úszott felém, ahogy egyre fogyó erejébõl tellett, hosszú, véres csíkot húzva maga után. Keservesen kínlódva, de végül elérte a partot. Nyúlós iszap, göcsörtös gyökér, hínár-fonat, kõhalom, száraz ág védte a part meredekét. Nehezen kivánszorgott, igyekezett elõre, ahogy tudott.
Ujjait - mint véres, sebzett, ötlábú pók - emelgette. Hosszú, periszkóp ujját elõre tolva, hátát felpúpozva, rakta utána a többit, elõbbre-elõbbre csúsztatva a véres kéz-fejet. Megpihent, majd kezdte elõröl, lépegetve.
Véresen, totyogva, öt körömmel kapaszkodva, mászva, kalimpálva tornászta fel magát a meredeken.
Felérve a fûbe, mint hernyó, araszolva jött felém, akaratát végsõkig megfeszítve.
És mocsokban, sárban, vérben ázottan ,elgyötörten, halálra vált rémületben, lábam elé rogyott.
Lehajoltam, néztem vizsgálgattam. Jobb kezemre erõvel parancsolva, fölvettem, forgattam, tapogattam óvatosan. Keresve alkalmas helyet, a vízhez vittem , lemosva a szenny, mi rátapadt. Kabátom ujjához téve, lassan, vigyázva toltam be, nyomva helyére; s úgy bújt oda, mint ostoba kutyakölyök,
anyja emlõihez. Vizesen, fázva, végsõkig elcsigázottan, de hálával nézett rám.
Reszketett a hosszú úszástól, ezért kabátom alá rejtettem, hogy felmelegedjen.
Így vittem haza.

Mindez néhány hete volt, apró kis epizód, már el is felejtettem.
De tegnap - készülve a télre - fát mentem aprítani. Egykedvûen igyekeztem a ház mögé, bal kezemben szorítva az élesre fent fejszét, jobbomban egy jókora kosár a fának. Odaérve úgy tûnt, mintha a favágó rönk elmozdult volna. Ezért jobb kezembõl a kosarat letéve, ráfektettem a karom, ujjaimmal szorosan fogva oldalát -
hogy így mozgatva, egyensúlyba hozzam.

Egy villanás!

Bal kezem, szorítva a fejsze nyelét, nagy lendülettel lecsapott,
és egyetlen ütéssel lemetszette jobb kézfejem!
A vér elöntötte a favágó-rönköt, lefolyva repedezett oldalán.
Felugrottam, a fájdalomtól nagyot kiáltva, és a rémülettõl
bal kezem az arcomhoz kaptam…

A tenyér forrón, de lágyan simult hozzá, óvón, védõn ölelve át. Ujjai simogatták arcom, nyakam, hajamba túrtak, és csókolták szám, homlokom, szemem…

forrón, forrón, szerelmesen…

Vissza