Szerelem

Csak örökzöld borostyán mit lát a szem
A test elmúlva már
csak nyirkos föld-darab a mélyben

és mégis látom
ahogy kacagva boldogan
kapaszkodsz sírodon
kereszted fonva át a magasban.
A fényben megremeg zöld levél-szemed
és vágyón omolva rá öleled
egykori önmagad felett bezáruló boltozatot
és hallom hangodat
ahogy ujjongó örömben csattog, suhog
és zörren ijedten a szélben
mint mikor csak csillogó szemed
súgta meg kis szíved reményét
s a gyöngyözõ nevetés
most minden tavaszon
pici fehér szirom
a földbõl kibújva szalad szerteszét.

 

Vissza