A szökevény

A kisváros vasútállomásán hosszú tehervonat várakozott. Főképp zárt vörösesbarna marhavagonokból állt. Kézikocsikkal, csomagokkal érkező emberek vették körül. Néha egy-egy ócska kivénhedt teherautó állt meg a közelében, hogy minden szállítmányát átrakják a szerelvénybe. Régmúlt időkből itt maradt ormótlan hajókofferek, szíjjakkal átkötözött bőröndök, ágyneművel teli zsákok kerültek fel a vonatra. Kosarakat, kannákat cipelő emberek sürögtek körötte. Sokan már fel is szálltak, elhelyezkedve a sok kacat között, vagy vették fel a csomagokat, rendezkedve be az útra. Kalitkát cipelő kislány igyekezett, magához szorítva kis barátja lakóhelyét, néhányan korcs kutyákat húztak pórázon, nem akarva megválni tőlük. Az egyik csoport mellett feltűnt egy hatalmas termetű kutya. Hófehér, hullámos szőre fénylőn világított a napon. Hosszúkás fejét a magasba emelve szimatolt. Egy sovány férfi verejtékező homlokát törölgette a melegben, és egy szíjjal átkötözött nagy könyvcsomót igyekezett feladni az egyik vagonba; de a szíj kibomlott, és a könyvek szétnyílva a földre hullottak. A többiek nevettek, de segítettek feladogatni a könyveket. Az utasok behúzódtak a tűző nap elől a vagonok belsejébe. A fűtő és a mozdonyvezető már felfűtötte a kazánt, és készülődtek az indulásra. Csak pár elkésett ember sietett a szerelvény felé, kis motyóját cipelve. Érezni lehetett, hogy csak annyian jönnek, ahányan fel is férnek a vonatra. Minden egy előre elkészített forgatókönyv szerint történt. A városka lakóit evakuálták; menekültek a háború elől.
Délután két óra körül a vasúti távíró hírt kopogott; a meleg napsütésben álldogáló állomásfőnök besietett az irodájába… és rövid idő múlva felbőgtek a vasútállomás szirénái.
A katonák, akik eddig közömbösen nézegették a civil lakosokat, most kiabálni, rohangálni kezdtek. Felbolydult minden.
Terelték le az embereket a vagonokról, hiszen várható volt, hogy a támadó repülőgépek, kiknek hírét sietve tudatta a távíró, vasutat fogják bombázni.
Az állomás épületét övező csenevész fasor mögött, jókora kukoricatábla nyújtózott el. Az embereket ide irányították. Mindenki igyekezett minél messzebb az állomástól. A kislány cipelte a kalitkáját, az öregek egymást segítették, a kutyák örömükben nagyot ugráltak, bukdácsolva a zörgő kukoricák között. A magasból már búgó hang hallatszott. Közeledtek a gépek. Akik még a vagonok mellett voltak, a kocsik alatt kerestek menedéket.
A többiek lehúzódtak a vastag, száraz kukoricaszárak tövében, igyekeztek mozdulatlannak és láthatatlannak tűnni.
Közben a közelben lévő kis akácosban is megtörténtek az előkészületek. A légvédelmi tüzérek leszedték az álcázó hálókat az ágyúról, előhozták a nagy dobozokat a gránátokkal, mindenki elfoglalta a helyét; az ég felé tekerték a csöveket, a repülők irányába. Szerencsére csak három gép érkezett .Még messze voltak, de az egyik ágyú, feléjük fordulva nagyot dördült. Jelezve, hogy mire számíthatnak. Mikor a repülők az állomás fölé értek, egy gépágyú is felugatott. A katonák fedezékbe húzódva karabélyukkal vették célba a támadókat. A gépek mintha elbizonytalanodtak volna, de tisztán látszott, hogy gyilkos terhüket ledobták. Az emberek a kukoricásban lehasaltak a földre, fejüket karjukkal eltakarva. A gyerekek riadtan bújtak a szüleikhez, s a fegyverek vadul ugatva próbálták elűzni az ellenséget.
A háború elérte a kisvárost.
A bombák szerencsére célt tévesztettek, csak hátul a szélső sínekben tettek kárt; a szerelvényt csak repeszek sértették, de épségben megúszták a támadást. Mikor a robbanások zaja elült, az emberek az ég felé néztek, és látták, hogy az egyik repülőgép nagy kanyart írva le, füstölve próbál menekülni. Majd megbillen, forogni kezd, és sűrű füstcsíkot húzva maga után zuhan le az állomás túlsó oldalán lévő mocsaras tó felett. Néhány pillanat múlva becsapódott a vízbe.
A sekély víz nagyot fröccsent, hatalmas hullámok lökődtek minden irányban; de mikor kezdtek megnyugodni, a gépből semmi sem látszott: a támadó a puha mély iszapba fúródott. A kukoricásból az emberek meredten nézték a ritkuló füstöt; és az egyre távolodó két repülőt. Már alig hallhatóan durozsoltak ott fent a magasban. Csak a mozdony egyenletes pöfékelése hallatszott, mintegy jelezve a béke helyreállt. Az egyik ember hangosan felkiáltott, s utána a többiek is; ünnepelve a győzelmet.
Az állomásfőnök gratulált a tüzérek parancsnokának, a civilek éljeneztek, a katonákat ölelgették. De mi tagadás, a repülők támadása intő jelül szolgált. Ideje indulni. Újra benépesültek a vagonok. Néhányan felmásztak a kocsik tetejére, a tavat vizsgálva, de csak az elsimuló hullámokat látták; a lezuhant gépet a tó elnyelte mindörökre.
Az állomásfőnök jelt adott, és a mozdony nagyokat sípolva, pöfögve, fujtatva elindult, és a szerelvény lassan döcögve elhagyta az állomást. A segítő búcsúzó emberek hazafelé indultak. A tüzérek rendezgettek az ágyuk körül, csak az állomásfőnök toporgott, hóna alatt tartva az elmaradhatatlan tárcsáját. De újabb csilingelést hallva, ő is besietett az irodába.
A megüresedett sínpár egyik fényes, átforrósodott vasára, egy nagy szitakötő szállat le . Szétteregette a szivárvány színeiben pompázó, áttetsző szárnyait, hosszú, vékony potrohát emelgette, izgett-mozgott, óriási zöld szemét forgatta; pihent egy keveset, aztán felrebbent, és eltűnt a mocsaras öreg tavat körülvevő nádasban; hogy megbújva, némán leskelődjön háborítatlan rejtekén.
A vasútállomás környékén ilyenkor koradélután a semmittevés unalma lebegett, vagy inkább heverészett, lustán elnyúlva, lábát a hínáros vízbe áztatva. Fejét nekitámasztotta egy-egy omladozó vagonnak, melyek lassan málladozva várták végső pusztulásukat.
De most ez az unalmas óra más volt.
A háború vas-karmaival belemart az állomásba. Ha most még nagy sebet nem is tudott ejteni rajta, de jelezte, hogy a közelben van, és bármikor visszajöhet, hogy mindent elpusztítson.
A városban az emberek csomagoltak, válogatták holmijukat, és este az elsötétített ablakok mögött hallgatták a rádió híreit, még reménykedve.
Másnap óvatosan merészkedtek ki az utcára, halkan beszélgettek, és várták a következő vonatot, amelyik talán őket is elviszi biztonságos helyre.
A városka vasúti gócpont volt; fontos, a harcvonal felé tartó közutakkal. Az ellenség minden bizonnyal, ha teheti, porrá rombolja, hogy megakadályozza a hátországból induló szállítmányok tovább jutását.

De a tó zöldes-fekete vízén hasaló öntelt békák minderről semmit sem tudtak. Ha elunták egyhangú lebegésüket, nagy keservesen felmásztak a tavirózsák lapos levelére, és maguk elé bámulva várták a jó szerencsét, hogy egy arra tévedő rovart, hosszú, ragadós nyelvükkel elkapjanak, s tüntessenek el feneketlen bendőjükben.
A rózsák szétnyitották fehér-sárga virágaikat, és bizsergető borzongás járta át szirmaikat, ha egy darázs vagy bogár közéjük tévedt, hogy nedvükből táplálkozzon. A part menti kis öbölben a víz észrevétlenül simult el a homokon. A föveny apró fodrai elcsitították a hullámokat. A sekély átlátszó víz mélyén, rezzenetlen nyugalomban, kavicsok, nádtorzsák, törött kagyló-darabok feküdtek. A parton az öböl körül a nádas úgy állt, mint őriző sereg, zöld-sárga katonái, szuronyt szegezve védték a tó nyugalmát.

A vonat néhány órai út után megállt egy nagyobb állomáson. Katonák vették körül a szerelvényt, és mindenkit leparancsoltak róla. Az emberek nagy nehezen megértették, hogy nem mehetnek tovább. A vonatra a hadseregnek van szüksége.
A csomagokat le kellett rakodni.
Az egyik tiszt felajánlotta, hogy teherautókon elviszik az embereket és csomagokat az egyik iskolába, és attól kezdve mindenki saját belátása szerint cselekedhet. Aki akar maradhat, amennyiben hajlandó háborús közmunkát végezni. Az éjszakát mindenki az iskolában töltötte, de másnap reggel egy kisebb csoport elindult gyalogosan, batyukkal, kisebb bőröndökkel felszerelkezve, egy távoli, ismerős, vagy még ismeretlen cél felé.
Mikor elhagyták a várost, hosszú sorba rendeződtet az országúton. Néhány katona is kísérte őket, biztosítva útjukat.
Az országút forgalma egyre nőt. Szemből hosszú konvojok jöttek. Ponyvás teherautókon katonákat vittek a frontvonalra. Gyalogos menetoszlopok, lovak vontatta ágyúk sora, biciklis katonák, zajos tankok vonultak el mellettük. Dühös altisztek parancsszavakat kiáltoztak. Néha utat egy-egy nagy fekete személyautónak, melyekben merev arccal ülő főtisztek és tábornokok előzték meg a sort, hogy majd visszafelé is feltehetően elsőként érkezzenek.
Több napi menetelés után elérték a hegyeket. A magas bércek kéklő vonulatai felől hűvös erdei levegő érkezett. A távolban, feketéllő fenyőerdők, zöldellő hegyi legelők váltogatták egymást; égbe törő hófehér sziklák csillogtak a fényben - az országúton piszok, zaj, tolongás; menekülés, vagy készülődés az öldöklésre.

Ekkor úgy döntöttem, hogy otthagyom a menetet. Elegem volt ebből a céltalan vánszorgásból. A szembejövő részegen ordítozó katonákból, a dübörgő, csörömpölő tankokból; az egész kilátástalan menekülésből.
Ott voltak mellettünk a hegyek, erdők, legelők messze-messze kékségbe elnyúlva. Hívogatóan. Mi keresni valóm van nekem itt a gyáván menekülők között.
Le-le maradoztam a sorban, egészen a végéig jutva, és mikor szemből senki sem jött, néhány ugrással az útszéli árok túlsó oldalán voltam… és rohantam fel az emelkedőn, rohantam, ahogy csak tellett tőlem, fel egészen az erdőig. Senki sem törődött velem.
Szerencsésen el is értem a gerincet. A túloldalon mély lejtő ereszkedett alá. Végeláthatatlan bükk-erdő vett körül. Óvatosan ereszkedtem le a völgybe.
Az óriás fák, mint egy katedrális ezüsttel futtatott oszlopai emelkedtek az ég felé, hogy fenn a magasban összeboruljanak, egymáshoz simulva ölelkezzenek az ágak. Halk hangon, suttogva beszélgettek egymással. Sok új, hihetetlen dolgot láthattak ott a magasból. Talán erről tárgyalgattak, összebújva, csodálkozva, rémüldözve. A hatalmas fák bólogattak, szomorúan csóválták koronájukat, hogy aztán mindenről megfelejtkezve, mámorosan imbolyogjanak a fényben.
Az erdőben béke volt
A Nap sugara, mint aranyló méz csurgott le egy vastag törzsön, elérve a földet, megcsillant egy fekete bogár hátán, majd lecsúszva eltűnt a fűszálak között.
Az erdőben úgy tűnt még béke van.
Pedig az erdőt is megérintette a háború. A kívülről érkező hírek alig hallhatóan, alig észrevehetően ,de ellepték az erdőt.
Mint rozsdás húr, ha pattan, futottak a rezgések le a fák törzsén, elérték egészen a föld alatti járatokat, befurakodtak minden kis résbe, megpendültek a hosszú pók-fonalakon, tompán puffantak a bumfordi gombák kalapjain, végigrohantak a tekervényes vad-csapásokon, mint villamos áram csaptak az erdei patak bukdácsoló vízébe. És ott lapultak a hírek a fák megsértett kérgén, az erdei utak hernyótalpas barázdáiban, ott kushadtak a vörös avar vastag takarója alatt.
Ott izzottak a félénken megbúvó őzek szemében, az öreg vadkan dühödt mozdulatában, a fölrebbenő szarkák figyelmeztető, hangos cserrenésében, a bársony-bundájú pici cickányok égre bökő hegyes orrának szimatolásában.
És megrezgették az őszi pompába öltözött galagonya-bokrok korallpiros termését, átitatták a barna erdei földet, átvillantak a fenyők tűlevelei között; tudatták mindenkivel, hogy valami olyan történik, amit nem ismerhetnek az erdő lakói.
Csak az öreg fák, az ezüstös bükkök, az égnek törő fekete fenyők álltak nyugodtan, és emlékeztek régi harcokra, régi sebekre, évtizedek homályába vesző emlékekre.
Az erdő mindennap harcolt az életéért, de lakói nem ismerhették ezt a számukra érthetetlen pusztító öldöklést.
Már napok óta kóboroltam az erdőben. Az őszi éjszakákon még menedéket nyújtott egy bokor mélye, vagy a sziklafalban megbújó barlangok egyike. Nyugodtan csatangolhattam, senki sem háborgatott. Az erdő elém terítette kincseit. A vaskos illatozó gombákat, az ízletes áfonya messziről vöröslő termését. A sziklákon feketéllő medveszőlőt. Piros berkenyebokrok kínálták magukat, az erdei patak ellátott bőségesen friss vízzel. Kedvemre bolyonghattam a fák között, vagy leheveredtem a fényben fürdő réteken…

De tudtam, hogy közeledik a tél, és az erdő még megedzett lakóit sem tudja mindig megvédeni, de addig még sok időm volt. Hát kószáltam szabadon; megkergettem az ügyetlen üregi nyulat, felűztem a fára a szemtelen mókusokat, szürkületkor farkasszemet néztem vén vadkanokkal; egyetlen mozdulatommal elriasztottam az óvatosan lépő szarvasokat. Szabadnak, és talán sérthetetlennek is éreztem magam, védett rejtekemen.
De éjjel a városról álmodtam. Életem eddigi színteréről. Ahová minden látvány, történés, emlék kötött. A hegyek, az erdő ismeretlen volt számomra. Nem először jártam ilyen helyen, de most nem tudtam, visszatérhetek-e még az otthonomba. A kezdeti napok után már hiányzott a biztonságot nyújtó kis lakás. A heverő puha takarója, a süppedő szőnyegek, a meg-megreccsenő bútorok. De hiányzott ebben a csendben a város zaja, a reggeli munkába siető rohanás, a délutáni séták a parkban. A szaladgáló, hangoskodó gyerekek. A babakocsikat tologató mamák, ahogy körüllengve a fanyar, tej és babaillattól, ringatták kicsinyeiket, sütkérezve a napon.
Hiányzott minden, ami eddig körülvett és életemet kitöltötte. Most magányomban csak önmagamban bízhattam.
A városi életben minden előre kiszámíthatóan következett be. Az erdő számomra kiismerhetetlen volt. A szabadság talán csak átmenet a biztonságot adó hétköznapok rabsága, és a háború esztelen pusztítása között.
És ez a szabadság tudatta velem: mindaz, amit otthagytam, már nem létezik. Valami egészen más foglalta el a helyét, és ettől a valamitől menekülni kellett. Nem volt más választásom.
Az erdei ösvény. Ahol elhaladtam, egy meredek lejtő közvetlen közelében húzódott. Kíváncsiságból kiléptem a mélység szélére, és egy völgybe láttam le. A túlsó felén egy ház állt. Körötte néhány kisebb építmény, udvar és veteményeskert, körbekerítve. A ház ajtaja nyitva volt, az egyik ablak zöld zsalugátere ferdén lógott. Látszott, hogy nincsen lakója. Semmi mozgást nem észleltem a ház körül. Megkerültem a völgyet, az egyre lejjebb ereszkedő utat követve, és leérve, a réten keresztül vágva, megközelítettem a házat. A kapuban még óvatosan megálltam, de nem volt mitől tartanom.
A nyitott ajtóhoz mentem: erős, ismert szag ütötte meg az orrom. Egy konyha volt, lakók nélkül, széthányt rendetlenségben. Úgy tűnt sietősen hagyták el.
Az egyik alacsony asztal felöl csiklandós illatok érkeztek, és nem is csalódtam. Az asztalon jókora lábosban főtt húsos krumpli volt, sűrű vöröses lében. A szaga után ítélve, néhány napja készülhetett.
Jóízűen nekiláttam, és ha ösztönösen nem is tömtem tele magam, de jóllakottan hagytam ott a konyhát. Kint hétágra sütött a nap, a körbefogó hegyek árnyéka még nem érte el az udvart. Az egyik oldalsó kis épülethez mentem, és leheveredtem a fűben. Fejem a falhoz támasztva, jókedvüen és elégedetten nézegettem körül, a meleg sugaraktól el-elálmosodva.
A közelből valami zajt hallottam. A bejárat felé fordulva figyeltem. A nyitott kapuban feltűnt egy kicsi fekete kutya.
Silány kis korcs volt, sovány, leromlott állapotban, kiéhezve. Talán megérezte a konyhából áradó szagokat? Lassan óvakodott be.
Felálltam. Azonnal észrevett, és farkát behúzva szaladt vissza a kapu mögé. De kisvártatva újra megjelent. Megrogyasztott lábakkal igyekezett minél kisebbnek látszani, behúzott farkát sebesen csóválva, a legbarátságosabb és legalázatosabb képet vágva, lassan jött felém.
Én is elindultam, de kétségbeesett szemét látva, a konyha felé fordulva, megálltam az ajtó mellett. Jelezve: - ide jöjjön. Megértette, utánam jött, és látva a szabad utat, beszaladt a konyhába.
Mikor én is beléptem, már az asztal tetején állt, elmerülve a finom falatokban. Néha kinézett felém vigyorgó, csöpögő pofával, hogy aztán jóízűen tovább folytassa az evést. Otthagytam, és visszaballagtam a ház mellé, letelepedve.
Rövidesen megjelent az ajtóban. Most már minden félelem nélkül elindult felém. Megállt velem szemben, és felnézett rám, várva, hogy én kezdeményezzek valamit. Mikor látta, hogy nem mozdulok, hangosan rám ugatott. Farkát égnek vetve, széles ívben csóválta, támadólag, játékosan nagyokat vakkantott. Majd hirtelen megfordult, és futásnak eredt. Én meg utána…
Kergettem, űzetem a kis udvaron s mikor utolértem, felhemperedett, majd azonnal felpattanva talpra ugrott, harciasan felém fordulva. Megértettem, hogy itt az ideje, hogy most én meneküljek előle. Vad csaholással rohant utánam, bele-belekapva lábamba, míg végül a selymes fűben felbuktam, hanyatt fordulva. Két pici mancsát azonnal rám tette, és vigyorogva, sűrű farkcsóválással jelezte: elfogadja, hogy megadom magam a küzdelemben. Két csillogó barna szeméből végtelen öröm sugárzott.

Fent a hegyoldal kanyargó ösvényén, katonai járőr haladt. Mindössze ketten voltak. Katonaszökevényeket kerestek. Egy jó napi járóföldre lévő parancsnokságra kellet eljussanak, közben átvizsgálva az erdőt. Az éktelen csaholásra egyikük lenézett a völgybe, meglátva a házat és az udvart. Jó darabig bámult csak le a mélybe, majd hátraszólt társának.
- Jöjjön őrmester úr, nézze mi van odalent.
A másik is odalépett a szakadék széléhez.
- Nocsak - mondta, - de jó dolguk van.
- Jó nekik, őrmester úr, biztosan nincsenek szolgálatban. - mondta a másik, és nevetett hozzá.
- Pörköljön oda nekik, tizedes - morogta az őrmester.
- Miért őrmester úr, mert olyan jó kedvük van?
- Igaza van - morgott tovább a másik, de azért le kell menjünk, hogy megnézzük a…
- folytatta volna, mikor süvítő hangot és dörrenést hallottak.
Mindketten azonnal hasra vetették magukat.
Előrángatták fegyvereiket és vártak. Újabb távoli dörrenés hallatszott, és az is, hogy a lövedék valahol a közelben csapódott be.
- Kik ezek őrmester úr? - kérdezte a tizedes.
- Hát nem azok ott lentről. - felelte az őrmester.
Csönd volt. Lassan hátracsúsztak a mögöttük lévő lapos gödörbe. Itt védve voltak a süvítő golyók elöl. Rövidesen újabb lövések hallatszottak.
- Partizánok? - kérdezte a tizedes.
Az őrmester megvonta a vállát. Majd elővette nagy katonai távcsövét, és kicsit feljebb kúszva a gödörből, körülnézett. Visszacsúszva csak a fejét ingatta, jelezve, hogy semmit sem látott.
- Jobb, ha itt éjszakázunk - mondta - talán odébb állnak.
A feszült várakozás és figyelem közben múltak az órák. Vacsorára mindketten iszákjukból előkerestek egy katona-konzervet ,és jóízűen belektak Ittak rá a kulacsból, és óvatosan egy cigarettát is elszívtak, megnyugodva. A tizedes előrekúszott a lejtő széléig, de senkit sem látott az udvaron. A nap lebukott a hegyek mögött, lassan sötétedett. Elővették a sátorlapokat, kitekerték a pokrócot. A közelből száraz leveleket kotortak a gödörbe, és kényelmesen befészkelve magukat, a hosszú gyaloglástól fáradtan, elaludtak.

kora reggel már ébren találta őket. A csöndes kora-őszi erdőben csak néhány félénk madárhang hallatszott. Az erdő lakói már visszabújtak odúikba, vagy a sűrűben rejtőztek. Fölcihelődtek. Összehajtogatták a sátorlapot, gondosan föltekerték a pokrócot. A kulacsban maradt vízzel megnedvesítették az arcukat. Megigazították a felszerelést, és útra készen álltak. A feladat szerint el kellett jussanak a megjelölt faluba. Indulniuk kellett. A partizánok - ha voltak - ki tudja hol járhattak már, de azért óvatosan haladtak.
Meredek kaptatókon, mély völgyeken keresztül jutottak egyre közelebb céljukhoz. Az őrmester néha elővett egy térképet, fontoskodva rátette az iránytűjét; morgott, szuszogott, aztán mindent gondosan elrakva, kiadta a parancsot:
- Jöjjön, menjünk tovább.

Úgy gyalogoltak itt az erdőn át, mint valami turisták, s ha nem lógott volna az oldalukon a karabélyuk, így hátizsákostól, kulacsostól, bakancsostól, zöld ruhájukban, akár annak is nézhette volna őket bárki… persze, ha nem látja meg fejükön az ormótlan rohamsisakot.
Néhány órás menetelés után egy széle völgybe értek. A bükkös itt tovább folytatódott. Óriás ezüst törzsű fák között sütött át a délelőtti fény. A térkép szerint keresztül kellett vágniuk rajta észak-nyugati irányban. Nekiindultak. Most már nem mentek olyan szigorúan a szabályzat szerint. Partizánveszély elmúlt - mondhatta volna az őrmester. Így í fiatal tizedes előbbre járt. A kövér őrmester le-lemaradva követte, néha elbámészkodott egy szép őzlábgombát megcsodálva. A völgy mélyén a tizedes hangját hallotta.
- Jöjjön őrmester úr. Nézze. Őt láttuk tegnap!
- Kicsodát? Mikor? - kérdezte az őrmester, és a tizedes felé igyekezett.
- Tudja őrmester úr, tegnap. Mikor lent az udvaron azzal a kis fekete kutyával játszott.
Az őrmester lenézett a földre.
Az egyik fa mellett a földön, hatalmas fehér szőrű kutya feküdt. Mellkasán foltként, lövés nyoma látszott. Oldalán elnyúlva hevert - élettelenül. Hosszúkás feje nekitámaszkodott egy cserje lehajló ágához, hullámos szőrén megvillant a bevilágító fény.
- Lehet, mondta az őrmester. - Jól elcsavargott.
- A partizánok voltak! - hadarta gyorsan a tizedes. - Lelőtték.
- Nem igen árthatott nekik - morgott az őrmester, és magában felidézte a tegnapi önfeledt, vidám rohangálást ott lent az udvaron.
- Ő is hősi halott - jelentette ki a fiatal tizedes, és félve sandított az őrmesterre.
Az- szokásához híven- morgott egy sort. Összehúzott szemmel nézett a tizedesre. Az mindjárt látta, hogy talán nem egészen jó, amit mondott. Mindketten lenéztek a földre, ahol a gyönyörű állat teteme feküdt, mereven elnyúlva az avarban.
- Jöjjön tizedes, takargassuk be levelekkel, ha már hősi…
A tizedes már ugrott is. A közelben nagy halom lehullott levelet kotort össze. Az őrmester követte. Ügyetlenül, nehézkesen hajolt le, szedegetve a száraz avart. A leveleket ölükben összefogva vitték a kutyához, és rászórták. A fekvő tetemet lassan ellepték, beborították a barnás levelek, mint egy erdő adta szemfedél. Rövidesen kis sírdomb emelkedett.
Leporolták a kezüket, és csendben nézték.
A tizedes egy suta mozdulattal megigazította fején a rohamsisakot.
- Szép kutya volt - mondta az őrmester. Még nem is láttam ilyet.
- Menjünk - folytatta, - messze még a falu.
- Igenis - felelte a tizedes, - indulhatunk.

Hát nekiindultak. Botladozva, csúszkálva ormótlan bakancsukban az erdei úton. A széles borjúval nehézkesen átjutva az ágak között. Mentek csöndben, szótlanul, mert el kellett jussanak estére a faluba.
Csak az oldalukon lógó csajka zörgött, mint háborús, horpadt, fura lélekharang.