Varázs

Mint nedves kavics csikorog a reggel
érzem a kora-ősz harmattal teli illatát
bezárom a szem szürke ablakát.

Mondd , emlékszel arra Te is, amire én?

Szerelem városunk kopott kis utcáira,
ahogy reggel álmosan, kócosan ébredeztek,
s kerengtek lustán, egymásba botolva ügyetlenül;
s mekkora port verve föl söpört
a sok morcos öreg, a házak előtt; ócska elkoptatott
söprűjükkel hadonászva,
a vén járdák borostás arcát simára borotválva;
eltüntetve az éj hiábavaló álmait.
Emlékszel a hosszú fasorra
mikor elmasíroztunk közöttük;
álltak, hajladoztak, bókoltak, éljeneztek
zöld egyenruhájukban, egyenes katonás sorban,
de mikor elhagytuk őket, utánunk
nem jöhettek.
messze, csodás mesék erdeibe, távoli ligetekbe
csavarogni, megszabadulva
egyhangú szolgálatuktól…
és emlékszel, mikor szörnyű félelemben
rohantunk a porban játszó sok sunyi utcagyerek,
a vidáman lökdösődő macskakövek
fényesre pucolt, vihogó kocka-fejére lépve
a dagadtra tömött buszok
szuszogó kerekei elől menekülve,
nevetve…
és, hogy simogattuk meg a fényes kilincseket,
ahogy kíváncsian nézegettek,
őrtő kapuk foglyaként…
és az üzletekre, ahogy mereven állt elénk
hatalmas üvegfaluk,
de hamar kitaláltuk átlátszó trükkjüket, s hiába
toporogtak, libegtek-lobogtak
kacéran kínálva magukat nekünk…
megmutattuk - üres zsebünk…
hogy sajnáltuk a két szomorú, hajladozó fát
a tér két oldalán
ahogy rongyos ágaik nyúltak egymás felé tekergőn
soha el nem érő reményben.
Ott is hagytuk őket, és továbbálltunk…
egymás kezét fogva szorosan!

Emlékszel a parkban a hatalmas gesztenyére,
szúrós, lehunyt szemhéja alól nézett vadul,
pislogott, bámult utánad, majd kiesett sok barna szeme,
lábad elé gurulva.
Emlékszel az utcai teraszok kávét illatozó
fagylaltot feltornyozó
szerelmes szó-maradást, titkos kézfogást éltető
tarka asztalaira?

A vén hídra?…
hogy reszketett, mikor mint szikrázó kovács-fujtató
rohant át a vonat; szeme lángot okádva
vadul ütve, izzítva fel
az elnyúlva lapuló síneket kalapálva!…
és a gyámoltalan felhő-pamacsokra a magasban?
Néztük őket, - irigyen néztek vissza,
sodorta őket a szél egymástól elszakítva.
Vagy a bokrosodó, pirosan roskadó,
kincseit vigyázó kertekre?
A szelíd, szerelmes galamb-szemekre?
A folyó parton őrt álló toronyra?…
észre se vett, ajtaja zárva volt, csak pislogott,
hunyorgott apró szemeivel,
pásztázva a messzi végtelent.
A kőfalra?…
KI a mélységbe nézett,
büszkén, komoran,
de megbékélt,
és kacagott, mikor meztelen lábad, peremén
végigfutott
Arra a pici szemérmes házra,
ki becsukta minden ablak-szemét
mikor előtte átöleltelek.

A kiszáradt mederben haldokló vén kagylókra,
fekete, gyöngyház koporsójukra?
A folyó sárga, kószáló ligeteire?
Szúrtak irigyen. Igen?
Hát otthagytuk őket is!…
és szaladtunk bukdácsolva, botladozva,
s ha kedvünk volt
sétáltunk urasan, ketten
mi ketten,

és a szerelem.