A film születésének századik évfordulóján igencsak megnövekedett a filmtörténet iránti érdeklõdés. Ez persze nem azt jelenti, hogy komoly filmtörténeti kutatások csak a kilencvenes évek közepétõl indultak volna, de az ilyesfajta – tegyük hozzá rögtön: meglehetõsen történelmietlen – szimbolikus események mindenképpen ráirányítják a figyelmet az olyan kérdésekre, melyek egyébként rejtve maradnának a nagyközönség, és talán a kutatók elõtt is. Némiképp publicisztikus fordulattal élve, a "filmmûvészet szabadságharca" után – és azután, hogy a filmelmélet, Dudley Andrew szavaival a "film összetett verbális ábrázolása"1 is elnyerte az õt megilletõ helyet a tudományágak között – a historiográfián volt a sor, hogy bebizonyítsa: képes olyan tudományos teljesítményekre, melyek módszertani megalapozottsága és teoretikus következetessége vitán felül áll. Az elmúlt két évtizedben új és pontosabb kérdésfeltevések, új és pontosabb megközelítések alakultak ki, az eddigieknél érzékenyebb, a filmre mint történeti jelenségre jobban koncentráló munkák születtek, melyek a magyar közönség elõtt, sajnos, jórészt ismeretlenek maradtak. Az itt következõ összeállítás ezeket a hiányosságokat próbálja, ha nem is pótolni, hiszen arra terjedelmi okoknál fogva nem képes, de legalább bemutatni.   
    Az elmúlt közel negyven évben a strukturalizmuson és szemiotikán alapuló elméleti paradigma, kiindulópontjaiból adódóan, jócskán háttérbe szorította a film történetiségének kérdését. A szemiotika élesen kettéválasztotta a mozgókép fenomenológiáját és a film mint intézmény kérdését. Igaz, hogy a teoretikusok közül számosan hangsúlyozták a történeti megközelítés fontosságát2, a kutatások alapvonalai azonban fõleg a lélektan és az ismeretelmélet kérdésfeltevéseit követték. Meglepõ módon a bonyolult és nagyszabású – pszichológiai, természettudományos eredményeket bõségesen felhasználó – koncepciók igencsak naiv és kezdetleges filmtörténeti modellekkel dolgoztak, már amennyiben egyáltalán felmerült az ilyesfajta modellek alkalmazásának igénye. Ez persze azzal is magyarázható, hogy a mozgókép története, idõtartamát (és csakis azt!) tekintve meglehetõsen "súlytalan" egyéb mûvészet-történetek veretes hagyományaihoz képest. Minden mûvészeti ág történetének el kellett érkeznie arra a pontra, ahol már kielégítõen finom megkülönböztetésekkel dolgozva, lehetõvé vált számára az árnyalt korszakolás, a mûvek többé-kevésbé objektív alapokon nyugvó viszonyrendszerének kidolgozása. Be kell látnunk, a filmtörténet-írás sokáig nem jutott el erre a pontra, és ez nem kis mértékben annak a felfogásnak a következménye, mely az elméletet oly módon választotta le a filmmel foglalkozó tudományágakról, hogy azt kizárólag a film legáltalánosabb összetevõinek strukturális vizsgálataként értelmezte, és amelynek célja a "sajátosan filmi" vagy a "filmszerû", a filmre kizárólagosan jellemzõ jegyek felmutatása és leírása. Ugyanakkor a film fenomenológiai meghatározásával párhuzamosan mindenképpen van létjogosultsága az olyasfajta megközelítéseknek, melyek – mégha valamilyen filmre vonatkozó (elõzetes tudásból) indulnak is ki, esetleg a (filmi lényeg) kérdését megválaszoltnak tekintik vagy zárójelbe teszik – a történeti szempontokra helyezik a hangsúlyt.  

1 Andrew, Dudley J.: Concepts in Film Theory. Oxford–New York: Oxford University Press, 1984. p. 9.   
2 Ld. pl. Metz, Christian: Történelem/Discours (ford. Józsa Péter). Filmtudományi Szemle (1981) no. 2. p. 105–115.