Mi történik, mi történhet ebben a központ nélküli világban, ahol minden mindenre reagál? Nem kell bevezetnünk egy más természetû tényezõt. Nos, ez történhet: a sík véletlenszerû pontjain megjelenik egy intervallum, egy rés az akció és a reakció között. Bergsonnak nem kell több: a mozgásokat és a mozgások közötti intervallumokat veszi egységnek (épp erre törekszik Dziga Vertov is materialista filmfelfogásában18). Világos, hogy az intervallum jelensége csak annyiban lehetséges, amennyiben az anyagsík tartalmazza az idõt. Bergson számára a rés, az intervallum elég ahhoz, hogy definiáljon egy nagyon különleges képtípust: az élõ képeket, vagyis az anyagot. Miközben a többi kép minden oldalával és minden részével cselekszik és reagál, ezek a képek csak egyik oldaluk és csak bizonyos részeik által aktívak, és megint más részeikkel reagálnak. Ezek bizonyos értelemben feldarabolt képek. Elõször is, specializált oldaluknak - amelyeket késõbb receptívnek vagy érzékelõnek fogunk nevezni - van egy érdekes hatása a bejövõ képekre és az elszenvedett ingerekre: mintha kiválasztana bizonyos ingereket az összes többi közül, amelyek együtt mozognak és dolgoznak az univerzumban. Így jöhetnek létre a zárt rendszerek, vagy "táblaképek". Az élõlényeken "valahogy keresztülhaladhatnak a számukra közömbös külsõ ingerek; a többiek kiválnak, és ezáltal az izoláció által lesznek érzékletekké".19 Épp ez a bekeretezés mûvelete: a keret kiszûr bizonyos bejövõ ingereket, és ettõl fogva - látni fogjuk - ezeket már elõre várjuk. Másfelõl azonban a reakciók már nem követik azonnal a behatást: az intervallum segítségével a késleltetett reakcióknak van idejük, hogy kiválasszák elemeiket, és egy új mozgásba szervezzék vagy integrálják õket, amelyre lehetetlen következtetni pusztán a bejövõ inger meghosszabbítása által. Az ilyen reakciókat - amelyek valami megjósolhatatlan vagy új dolgot mutatnak fel - hívjuk akciónak. Így az élõ kép "a bejövõ mozgáshoz viszonyítva elemzõ eszköz, és a végrehajtott mozgáshoz viszonyítva válogató eszköz".20 Lévén, hogy az élõ képek ezt a privilégiumot csak a bejövõ és a végrehajtott mozgás közötti résnek vagy intervallumnak köszönhetik, olyan "meghatározatlanságközpontokká" válnak, amelyek a mozgás-képek középpont nélküli világában jönnek létre.   
    Ha pedig az anyag-sík másik oldalát nézzük, azt mondhatjuk, hogy az élõ képek vagy anyagok azt a sötét ernyõt hozzák létre, amely hiányzott a síkról, és megakadályozta a bejövõ kép (a fotó) megjelenését. A fénycsík vagy -kép itt akadályba - vagyis a homályba ütközik, visszaverõdik, nem szóródik szét, és terjed minden irányban "ellenállás és veszteség nélkül". Éppen az élõ képrõl visszaverõdõ képet hívjuk percepciónak. Ez a két aspektus szigorúan kiegészíti egymást: a különleges kép, az élõ kép nem más, mint feloldhatatlan meghatározatlanságközpont vagy sötét ernyõ. Ebbõl egy fontos következtetés adódik: létezik egy kettõs rendszer, a képek kettõs vonatkoztatási rendszere. Egyfelõl van egy rendszer, ahol a képek önmagukban variálódnak, és minden egyes kép a másikhoz való vi-szonyában mûködik és reagál minden oldalával és részletével. De másfelõl, ehhez hozzáadódik egy másik rendszer, amelyben minden kép elvileg csak egyetlen kép szempontjából változik, amely egyik oldalával felfogja a többi kép aktivitását, és egy másik oldalával reagál.21   
    Nem léptünk ki az anyag-mozgás-képbõl. Bergson szüntelenül hangoztatja, hogy semmit sem értünk meg, ha elõször nem a képek összességét vesszük figyelembe. Csak ezen a síkon jöhet létre a mozgások közötti egyszerû intervallum. És az agy sem más: intervallum, rés egy akció és egy reakció között. Az agy persze nem egy kép-központ, ahonnan ki lehetne indulni, hanem õ maga is egy különleges kép a többi között, egy meghatározatlanságközpont a képek középpont nélküli univerzumában. Az agy mint kép fogalmával Bergson az élõknek rögtön egy nagyon összetett és szervezett állapotát vázolja föl a Matière et mémoireben, mivel ekkor még nem tárgyalja az élet problémáját (a Teremtõ fejlõdésben pedig más szempontból fogja vizsgálni az életet.) Pedig nem nehéz betölteni azokat az ûröket, amelyeket Bergson készakarva meghagyott. Már a legelemibb élõ szintjén el kell képzelnünk mikrointervallumokat. Egyre kisebb intervallumokat az egyre gyorsabb mozgások között. Sõt, a biológusok egy "õslevesrõl" beszélnek, amely lehetõvé tette az életet, és ahol a dextrogirnek és levogirnek nevezett anyagok* lényeges szerepet játszottak: itt, a középpont nélküli univerzumban jelentek meg a tengelyek és központok elsõ kezdeményei, egy jobb és egy bal, egy fönt és egy lent. Már az õslevesben fel kellene fedeznünk mikrointervallumokat. A biológusok azonban azt mondják, hogy ez a jelenség nem következhetett be addig, amíg a föld túl forró volt. El kell képzelnünk tehát, hogy a immanencia-sík lehûlt, párhuzamosan az elsõ homálynak, az elsõ képernyõknek megjelenésével, amelyek akadályt jelentettek a fény terjedésének útjában. Itt formálódtak ki az elsõ szilárd, merev és geometrikus testek. Végül pedig - ahogy Bergson mondja - ugyanaz a fejlõdés, amely az anyagot szilárd testekbe szervezi, a szilárd testek egyre kidolgozottabb érzékletévé alakítja a képet is.   
    A dolog és a dolog észlelete egy és ugyanaz, egy és ugyanaz a kép, de két különbözõ vonatkoztatási rendszerre vetítve. A dolog az önmagában való kép, ahogy az összes többi képre vonatkozik, amely ezek behatásait teljes egészében felfogja, és azonnal reagál rájuk. A dolog észlelete azonban ugyanaz a kép egy õt keretezõ másik speciális képre vonatkoztatva, amelynek részérõl csak részleges hatás éri, és amelyre csak közvetve reagál. Az így definiált percepcióban soha sincs más vagy több, mint a dologban: ellenkezõleg, "kevesebb" van benne.22 A dolgot azon oldalai nélkül érzékeljük, amelyek szükségleteink alapján nem érdekelnek bennünket. A vonalakat és pontokat, amelyeket felfogunk a dologból, érzékelõ oldalunk szerint kell értelmeznünk szükségleteink és érdekeink alapján, a behatásokat pedig, amelyeket kiválasztunk, azok szerint a késleltetett reakciók szerint, amelyekre egyáltalán képesek vagyunk. Mindez egy módja annak, ahogy a szubjektivitás elsõ anyagi momentumát meghatározhatjuk: reduktív, kivonja a dologból mindazt, ami nem érdekli. Másfelõl ehhez viszont szükséges, hogy a dolog önmagában teljes, közvetlen, diffúz percepcióként jelenjen meg. A dolog kép, és emiatt érzékeli önmagát és az összes többi képet, amennyiben elszenvedi azok hatásait, és minden oldalával és minden részével reagál rájuk. Egy atom például végtelenül többet érzékel, mint mi - tulajdonképpen az egész világegyetemet érzékeli -, az õt érõ hatások kiindulópontjától egészen addig, ameddig az általa kibocsátott reakciók terjednek. Röviden, a dolgok és a dolgok percepciói megragadások; a dolgok objektív és teljes megragadások, a dolgok percepciói részleges, egyoldalú és szubjektív megragadások.   
    A filmnek azért nem a természetes, szubjektív érzékelés a mintája, mert a centrumok mozgásai, a keret változásai folyamatosan széles, decentrált és elkeretezett zónákat hoznak létre: ilyenkor közelebb áll a mozgás-kép primitív rendszeréhez, a változatosság, a totális, objektív és diffúz érzékelés világához. Tulajdonképpen két irányban járja be az utat. A jelenleg minket érdeklõ szempont szerint a totális objektív érzékelésbõl indulunk ki, amelyik összeolvad a dologgal, és eljutunk a szubjektív érzékelésig, amely egyszerû eltávolítással vagy kivonással különbözteti meg magát. Ezt a szubjektív, egyközpontú érzékelést nevezzük a szó szoros értelmébn érzékelésnek. És ez a mozgás-kép elsõ átváltozása: amikor egy meghatározatlanságközpontra vonatkoztatjuk, percepció-képpé változik.   
    Persze nem állítjuk, hogy az egész mûvelet egyszerûen kivonásból állna. Emellett van még más is. Amikor a mozgás-képek világát az egyik olyan különleges képre vonatkoztatjuk, amelyik önmagában centrumot alkot, a világ meggörbül, és e kép köré szervezõdik. Továbbra is a világból haladunk a központ felé, de a világ egy görbületet vett, perifériává vált, és horizontot alkot.23 Még a percepció-képben vagyunk, de egyszersmind át is lépünk az akció-képbe. Tulajdonképpen a percepció nem más, mint az eltávolítás egyik oldala, aminek az akció a másik oldala. Akciónak valójában a meghatározatlanságközpont késleltetett reakcióját nevezzük. Ez a központ azonban csak azért tud tevékeny lenni ebben az értelemben - tehát létrehozni egy váratlan reakciót -, mert érzékel, és egy kitüntetett felületen kapott egy ingert úgy, hogy megszüntette a többi behatást. Ez semmi mást nem jelent, mint annak az ismert dolognak a megállapítását, hogy minden érzékelés elsõsorban szenzomotoros: a percepció nem "annyira az érzékelõ központokban, mint a motoros központokban van, a viszonyok összetettsége jelenik meg benne."24 Ha a világ meggörbül az érzékelõközpont körül, az csakis annak az aktivitásnak a szempontjából lehetséges, amelytõl a percepció elválaszthatatlan. A görbület által az érzékelt dolgok odatartják felém használható felületüket, közben késleltetett reakcióm akcióvá válik, megtanulja használni õket. A távolság egy sugár, amely a perifériától a központ felé halad: miközben ott érzékelem a dolgokat, ahol azok vannak, megragadom a "virtuális behatást", amelyet rám gyakorolnak, egyidejûleg a "lehetséges behatással", amelyet én tudok gyakorolni rájuk, hogy - csökkentve vagy növelve a távolságot - összekapcsolódjak velük, vagy elmeneküljek tõlük. Ugyanaz az eltávolításjelenség fejezõdik ki az idõ dimenziójában az én akciómban, mint ami a tér dimenziójában az érzékelésemben: minél kevésbé közvetlen a reakció, és minél inkább válik tisztán potenciálissá, annál távolabbi és elõrevetülõbb lesz a percepció, és szabadítja fel a dolgok virtuális aktivitását. "A percepció pontosan ugyanolyan mértékben rendelkezik a térrel, mint amilyen mértékben a cselekedet rendelkezik az idõvel."25   
    Ez tehát a mozgás-kép második átváltozása: akció-kép lesz belõle. A percepcióból észrevétlenül átmegyünk az akcióba. A szóban forgó mûvelet már nem a megszüntetés, a válogatás vagy a keretezés, hanem a világ meggörbítése, ami a dolgok ránk gyakorolt virtuális hatását, ugyanakkor a mi dolgokra irányuló potenciális tevékenységünket is eredményezi. Ez a szubjektivitás második anyagi aspektusa. Ahogy a percepció a mozgást "testekre" vezeti vissza (fõnevek), tehát merev tárgyakra, amelyek mozogni fognak vagy meg lesznek mozgatva, az akció a mozgást a "cselekvésre" vezeti vissza (igék), ami egy feltételezett idõbeli végpont vagy eredmény mintája lesz.26   
    Az intervallumot azonban nemcsak a két - érzékelõ és aktív - határoló sík specializációja határozza meg. A kettõ között is van valami. Ezt a tartományt az affekció foglalja el anélkül, hogy teljes egészében betöltené azt. A meghatározatlanságközpontban tör föl, vagyis a szubjektumot egy bizonyos tekintetben felkavaró észlelet és egy tétovázó tett között. Ez az alany és a tárgy egybeesése, vagyis az a mód, ahogy az alany önmagát érzékeli, vagy még inkább, ahogy önmagát "belülrõl" tapasztalja, átérzi (ez a szubjektivitás harmadik anyagi oldala27). A mozgást egy "minõségre" mint megélt állapotra vezeti vissza (melléknév). Valójában nem elég azt gondolnunk, hogy a percepció - a távolságnak köszönhetõen - felfogja és visszatükrözi azt, ami minket érdekel, a számunkra közömbös dolgokat pedig hagyja tovább haladni. Szükségképpen van a külsõ mozgásoknak egy olyan része, amelyet "elnyelünk", amelyet megtörünk, amely nem válik sem az érzékelés tárgyává, sem pedig a szubjektum cselekedetévé; inkább kiemeli az alany és a tárgy találkozását egy tiszta minõségben. Ez a mozgás-kép harmadik átváltozása: az affekció-kép. Hiba volna úgy tekinteni ezt, mint a percepció-akció rendszer eltorzulását. Ellenkezõleg, egy elengedhetetlenül szükséges harmadik tényezõrõl van szó. Mi ugyanis - élõ anyagok vagy meghatározatlanságközpontok - egyik oldalunkat vagy bizonyos pontjainkat úgy specializáltuk érzékszervekké, hogy egyúttal mozdulatlanságra kárhoztattuk õket, miközben aktivitásunkat átruháztuk reakciószerveinkre, amelyeket ettõl fogva felszabadítottunk. Ilyen körülmények között, amikor mozdulatlan érzékelõ oldalunk elnyel egy mozgást ahelyett, hogy visszaverné, aktív oldalunk nem tud máshogy reagálni, csak egy "tendenciával", egy "erõfeszítéssel", amely a lokálisan lehetetlenné vált cselekvést helyettesíti. Innen ered Bergson nagyon szép meghatározása, amit az affekció számára javasol: "egyfajta motorikus hatás egy érzékeny idegre", vagyis, egy mozdulatlan érzékelõsíkra irányuló mozgatóerõ28.   
    Az affekció tehát kapcsolatban áll a mozgással, és ezt a kapcsolatot így lehetne megfogalmazni: a helyváltoztató mozgást nem egyszerûen csak megszakítja egy intervallum, amelyik közvetíti egyfelõl az õt érõ, másfelõl a végrehajtott mozgást és bizonyos értelemben összehasonlíthatatlanokká teszi õket egymással. A kettõ között helyezkedik el az affekció, amely visszaállítja a kapcsolatot; csakhogy a mozgás éppen az affekcióban szünteti meg helyváltoztató jellegét, és a kifejezés mozgásává válik, vagyis minõséggé, egy egyszerû tendenciává, ami egy mozdulatlan elemet mozgat. Nem meglepõ, hogy abban a képben, amely mi vagyunk, az arc az - viszonylagos mozdulatlanságával és érzékszerveivel -, ami napvilágra hozza a kifejezésnek ezeket a többnyire a test többi részében elrejtett mozgásait. Mindent összevéve a mozgás-képek, ha egy meghatározatlanságközpontra vagy egy speciális képre vonatkoztatjuk õket, három képfajtára válnak szét: percepció-képre, akció-képre és affekció-képre. Mi pedig - mint különleges képek, vagy esetleges központok - nem vagyunk mások, mint a három kép elrendezései, percepció-képek, akció-képek, affekció-képek megszilárdult keverékei.   
   
   

18 Dziga Vertov: Articles, journaux, projets, pp. 10-18. (magyarul: Dziga Vertov: Cikkek, naplójegyzetek, gondolatok. Budapest: Magyar Filmtudományi Intézet és Archívum 1973.) (Ez az állandó témája Vertov manifesztumainak.)   
19 Bergson: Matière et mémoire. p. 186.: ez az oldal nagyon szép összefoglalása Bergson összes tézisének.   
20 ibid p.181.   
21 ibid. p. 176.   
* A polarizált fény síkját jobbra, ill. balra forgató vegyületek. (a szerk.)   
22 ibid. p. 185.   
23 A Matière et mémoire elsõ fejezetének visszatérõ témája: a világ körkörössé válása a meghatározatlanságközpont "körül".   
24 ibid. p. 195.   
25 ibid. p. 183.   
26 Bergson: Évolution créatrice. p. 751. [magy: p. 276.]   
27 Bergson: Matière et mémoire. p. 169.   
28 ibid. p. 203-205.