Szemben az Eagleton-történettel, amely valamikor az 1930-as évek közepetájt kezdõdik Cambridge-ben, s Wittgenstein életének és filozófiájának korábbi mozzanatait visszautalások formájában villantja fel, a Jarman-film mondhatni teljes lineáris életrajzot ad, noha egyfajta szürreális keretben, amennyiben mindvégig párhuzamosan szerepelteti a gyermek Ludwigot a felnõtt Wittgensteinnal, elõbbit többnyire fantasztikus jelmezekben és helyzetekben – például, újra meg újra, párbeszédben a Zöld úr nevû marslakóval. Amennyiben Zöld úr fölléptetésével Jarman valamiféle distanciát, a modern európai életformába nem beleragadt szempont képviseletét célozta, ezt a célt aligha érte el; a marslakó funkciója (eltekintve attól, hogy õ mondja az On Certainty-idézeteket) számomra ugyanúgy értelmezhetetlen, mint mondjuk a kis Ludwig díszes-komikus arany római sisakban és öltözékben való megjelenése. 

Melyek tehát a Jarman-film által érintett életrajzi és filozófiai elemek? Elõször is – néhány mondatban elmondva s a zongorázó Paul Wittgensteinnal illusztrálva – a bécsi háttér: a nagyiparos apa dúsgazdag, mûvészetpártoló és mûvészileg kifinomult családja; továbbá utalás Ludwig ama három bátyjára, akik öngyilkosságot követtek el. Majd: Ludwig a varrógépnél, hat duruzsoló magántanítótól körülvéve. Ludwig hangja: “Egy életen át kellett szabadulnom a neveltetésemtõl.” Kép és hang egyaránt félrevezetõ. Ludwig nem a szabás-varrás iránt érdeklõdött, hanem a gépek iránt; kiskorában mûködõképes varrógépet szerkesztett, de persze nem a filmen látható gyári darabot. Neveltetésétõl – alapos és mély zenei és német irodalmi mûveltségétõl – nem kívánt szabadulni, ellenkezõleg, egy életen át büszke volt arra. Majd: Ludwig sárga Dávid-csillagoktól borított iskolatábla elõtt áll, és egy pálcával lövöldözik magántanítóira. Utalás zsidó származására? Ha igen, ez az egyetlen ilyen utalás a filmben, vagyis Jarman a Wittgensteint oly sokáig nyomasztó két legsúlyosabb teher egyikének (a másik homoszexualitása volt), amely – tudniillik a zsidó gondolatkör bizonyos aspektusaival való viaskodás – ráadásul késõi filozófiája irányultságának fontos magyarázó eleme, nem szentel figyelmet. 
    Következik a Bécstõl Cambridge-ig vezetõ út jelzése. Zöld marslakó, piros angliai postaláda, Wittgenstein Manchesterben denevérszárnyakat visel és kerti fecskendõkkel hadonászik. Wittgenstein hangja: “A repülés úttörõje akartam lenni. De a kísérleteim nem sikerültek, ezért föladtam. Nem sikerült motort terveznem…” Hiányzik: annak érzékeltetése, hogy a mûszaki érdeklõdésû Wittgensteint, aki elõször 1906 és 1908 között két évet húzott le a berlini mûegyetemen, s csak utána kezdte meg angliai sárkányrepülõ- és hõlégsugárhajtómû-kísérleteit, a mérnöki munka során ütközött olyan számítási problémákba, amelyek idõvel a matematika filozófiai alapjainak kérdéseihez, a Jénában tanító Gottlob Fregéhez, s végül Frege tanácsára – 1911 õszén – Russellhoz vezették. Wittgenstein és Russell: néhány morzsa a Russell és Lady Ottoline Morrell közötti levelezés gazdag anyagából (bájos hiba az – egyébként színvonalas – magyar feliratozásban: “universals and particulars” – “általános és egyenes”), a gyermek Ludwig színes koktélokat iszik (Wittgenstein kerülte az alkoholt) és elmeséli, hogy a filozófusnak miképpen kellett (1913–14-ben) az úgymond nyomasztó cambridge-i légkör elõl norvégiai magányába menekülni. Éjszakai fjord, Wittgenstein a csónakban: “Hogyan lehetnék logikus, amíg nem vagyok ember?” Noha máskor és másutt hangzott el, a kérdés valóban Wittgensteintól származik. Jarman számos autentikus wittgensteini fordulattal él, ha messze nem is annyival, mint az Eagleton-szöveg; de nem minden látszólagos Wittgenstein-idézete ténylegesen az, s az eltérések olykor lényegbevágóak. Russell és Ottoline az ágyban, Russell vörös ágykabátot visel, Ottoline zöld strucctollkalapot. Russell felolvas Wittgenstein levelébõl: “Olasz hadifogságba estem. Remélem, találkozunk a háború után. A golyózápor megváltoztatta nézeteimet a filozófiáról. Tolsztoj Rövid evangéliuma is. Írtam egy könyvet. Címe: Tractatus logico-philosophicus. Ötvözi a logikai szimbolizmust és a vallási miszticizmust.” Ez nem valóságos Wittgenstein-levél; ami nem baj, hiszen az idevágó valóságos mondattöredékeket bárki, akit érdekel, összeszedheti a vonatkozó tudós kiadásokból. Viszont az “ötvözi a logikai szimbolizmust és a vallási miszticizmust” fordulat kifejezetten félrevezetõ. A Tractatus szerzõje ilyet nem mondhatott a maga munkájával kapcsolatban. Amirõl nem lehet beszélni, arról hallgatni kell… Harmincas évek, újra Cambridge-ben, Wittgenstein Ottoline-nal beszélget. “Why is there anything at all, rather than just nothing? – Miért van egyáltalán valami, miért nincs inkább semmi?” – kérdezi. Hasonlót Wittgenstein ugyan mondott – például: “how extraordinary that anything should exist – milyen rendkívüli, hogy bármi is létezik” (A Lecture on Ethics, 1929) –, de a filmbeli kérdést ebben a formában nem õ, hanem Heidegger tette föl. Szeminárium, a történet vége felé. Diák: “Önnek tulajdonítják a tételt, miszerint egyéni nyelv nincs. Megmagyarázná ezt?” Wittgenstein: “Megtanuljuk a szó használatát, mert egy kultúrához tartozunk. Egy életformához. Egy gyakorlathoz. A cselekedeteink határozzák meg a beszédünket. Mindez tisztán közös tevékenység. A karteziánus tradíció a magányos énbõl indul ki, amely a saját érzékelésein töpreng. Én meg akarom dönteni ezt a modellt.” Kitûnõ összefoglalás. De azt a fordulatot, hogy “karteziánus tradíció”, Wittgenstein ki nem ejtette volna a száján. Érveit nem a filozófiatörténet világába helyezte. A Filozófiai vizsgálódások néhány Ágoston-utalásától eltekintve az egyetlen filozófiatörténeti személyiség, akivel tényleges – noha korántsem nyilvános – párbeszédbe bocsátkozott, Platón volt. De nagyon elõreszaladtam. 
    Wittgenstein az elsõ világháborúban. Önkéntesnek vonul be; szemtõl szembe akar kerülni a halállal, hogy jobb emberré váljon. Géppuskatûz, a gyermek Ludwig kék zászlóval masíroz át a színen, a zászlón aranybetûk: “A világ mindaz, aminek esete fennáll.” A Tractatus elsõ sora. De mi célt szolgál itt? Hogy Wittgenstein jórészt a lövészárokban írta meg fiatalkori fõmûvét, tény. S a mû jó néhány mondata valóban sugallja a halál élményének közelségét. Mint például: “Der Tod ist kein Ereignis des Lebens – A halál nem az élet eseménye.” Ám a zászlóra nem ez van írva… A húszas évek eleje, Wittgenstein népiskolai tanító Alsó-Ausztriában. A táblán idézetek a Tractatus témakörébõl, a katedránál iskoláslányka ül, füzetébõl Wittgenstein valamely logikai fejtegetését igyekszik felolvasni. Wittgenstein elégedetlen; dühbe gurul; megüti a lányt. A jelenet félrevezetõ. A népiskolai tanító Wittgenstein valóban igényes volt, és valóban durva; a tanítói pályától valóban ezért kellett megválnia. De Alsó-Ausztriában nem a Tractatust oktatta. A húszas évek vége. Wittgenstein házat tervez és épít egyik nõvérének Bécsben. Errõl rövid párbeszédbõl értesülünk. Jarman nem mutatja meg a Kundmanngasse-i nevezetes épületet, mint ahogyan nincsenek külsõ felvételek sem Bécsrõl, sem Cambridge-rõl, sem Norvégiáról, sem késõbb az ír tengerpartról. Külsõ felvételek egyáltalán nincsenek, az egyetlen helyszín egy szûk stúdió, az eredmény már-már mûkedvelõ. A kötetben Jarman pénzhiányra panaszkodik. 

1928. Wittgenstein kertész egy Bécskörnyéki kolostorban. Johnny érkezik, levelet hozott Keynestõl és Russelltól, kérlelik, térjen vissza Cambridge-be. Johnny késõbb Wittgenstein tanítványa és szeretõje lesz (a szerepben Frank Ramsey és Francis Skinner alakja keveredik). Újra Cambridge: Wittgenstein hálószobája. Wittgenstein a takaró alá bújik, nem mer szemináriumi hallgatósága elé lépni. Johnny biztatgatja: Ha megtartja az órát, utána elmennek moziba! Wittgenstein valóban szenvedett a filozófiatanár szerepétõl, s órái után valóban moziba járt – de a jelenet félrevezetõen túlzó. Wittgenstein összeszedi magát, átmegy a nappaliba s egy táblához lép – a hallgatóság vászonszékeken ül, ott van Russell és Keynes is. Wittgenstein beszélni kezd. A témák: a kutya tudja a gazdáját várni, de nem tudja jövõ szerdára várni. A kutya nem beszéli nyelvünket, így nem is bírhat fogalmainkkal. Azután: ha az oroszlán beszélne, nem értenénk, mit mond. Az oroszlán nem osztozhat az ember nyelvében, mert nem osztozik az ember életformájában. “Elképzelni egy nyelvet annyi, mint elképzelni egy életformát.” Vagy azért nem értem az oroszlánt, mert nem látok a fejébe? Adódik a kérdés: mi van a szavaim mögött, amikor azt mondom: “Ez egy nagyon szép ananász”? Az egyik diák válaszol: A gondolat, profeszor úr. Wittgenstein: Értem. És mi a gondolat az “Ez egy nagyon szép ananász” szavak mögött? A diák: Az Ez egy nagyon szép ananász gondolat? (A csattanó a filmben elsikkad, sem igazából elmondva, sem eljátszva nincs, de lássuk az Eagleton-scriptet: “Wittgenstein: Mi van a szavaim mögött, amikor azt mondom: »Ez egy nagyon szép ananász«? Egy fiatal amerikai diák jelentkezik. Wittgenstein: Nos? Diák: Professzor úr, a gondolat van a szavak mögött. Wittgenstein: Értem. És mi az a gondolat, amely az »Ez egy nagyon szép ananász« szavak mögött van? Derült mormogás a hozzáértõk körébõl; érzékelik a csapdát, amelybe a diák belesétál. A diák: Nos, gondolom... Wittgenstein [gonosz hangsúllyal]: Mit »gondol«? A diák [miközben látszik, hogy próbálja megõrizni egyensúlyát]: Azt gondolom, hogy… ööö… [bénán, vereségét beismerve] Ez egy nagyon szép ananász.”) Adódik a folytatás. Wittgenstein: Ha tudni akarjuk egy szó jelentését, ne önmagunkba nézzünk. Vizsgáljuk a szó használatát. A viselkedésünket. Russell: Azt állítja, hogy nincsenek filozófiai problémák? Wittgenstein: Vannak nyelvészeti, matematikai, etikai, logikai, vallási problémák. De valódi filozófiai problémák nincsenek. 
    Wittgenstein és Johnny a moziban. Wittgenstein teljesen belefeledkezik a filmbe. Johnny a szemináriumon elhangzottakat próbálja noteszében rögzíteni, Wittgenstein rászól, hogy hagyja abba. Wittgenstein hangja: “A mozi és a szeminárium között nem volt verseny. Imádtam a filmeket. Különösen a westernt és a musicalt. Carmen Miranda és Betty Hutton voltak a kedvenceim. Mindig az elsõ sorban ültem. Egy jó film elfeledtette velem a szemináriumokat.” Wittgenstein tényleg így látta; de azt hiszem, becsapta magát. A film nem elfeledtette vele, hanem elõkészítette számára a szemináriumokat; a moziban ismeretfilozófiai relevanciájú, alapvetõ élményekkel gazdagodott. Jarman megsejt ebbõl valamit, amikor a forgatókönyve elé írt elõszóban így fogalmaz: “Filozófia és film. Szavak és képek. A kamerában nincsenek szavak. A kamera hallgat. – Ludwig úgy gondolta, hogy a nyelv képek sorozatából áll. Késõbb, amikor túl sok filmet látott volt, elvetette ezt a gondolatot.” Ám a filmrevitel során ezt az ötletet nem bontja ki. 

Wittgenstein Russell-lal és Ottoline-nal. Az utcán valaki beintett neki, s õ most rádöbben: Ama gesztusnak nincsen úgymond logikai struktúrája, noha kétségtelenül van jelentése. Vagyis mindeddig hibás filozófiai úton járt – az öngyilkosság gondolatával foglalkozik! A jelenet utalás Sraffa Tractatus-kritikájára, amely kritika azonban nyilvánvalóan megelõzte ama érvek kibontakozását, amelyeket Wittgenstein fentebb a szeminárium alkalmával elmond. Öngyilkossági gondolatok viszont valóban újra meg újra foglalkoztatták. Wittgenstein rábeszéli Johnnyt, hogy hagyja ott a filozófiát, és dolgozzon gyári szerelõként. Az eset valóságos: Wittgenstein Skinnert csakugyan így tette tönkre. Újra szeminárium. Wittgenstein: A nyelv nem kép, amint azt a Tractatusban állítottam, hanem eszköz, szerszám. Sokféle nyelv, sokféle életforma, sokféle a nyelvvel s a nyelvben végzett tevékenység – “nyelvjáték” – van, s az egyes nyelvjátékok többé-kevésbé függetlenek lehetnek egymástól. – A gondolatmenet zavaró befejezése: Jarman, magyarázatképpen, egy Tractatus-idézetet vág ide. Wittgenstein: “A nyelvem határai a világom határai.” 1935. Wittgenstein Oroszországba látogat, azzal a szándékkal, hogy ott fizikai munkásként telepedjen le. Szándéka nem teljesül: a szovjetek filozófiaprofesszornak befogadnák, proletárnak azonban nem. Wittgenstein indítékai nem baloldaliak voltak: Sztálin Szovjetuniójában voltaképpen Tolsztoj Oroszországát kereste – Jarmannek ezt valamennyire sikerül is érzékeltetnie. 1948. Wittgenstein írországi kunyhójában. Jarman ebbe a miliõbe helyezi az 1949. decemberi felismerést, miszerint Wittgenstein rákban szenved. 1951. április 29. Wittgenstein orvosának, Dr. Bevannek házában elhuny. A filmben a haldokló Wittgensteinnal Keynes beszélget, a halott mellett végül a marslakó ül. Valójában azonban Mrs. Bevan volt az, akihez Wittgenstein – a filmben el nem hangzó – utolsó szavait intézte: “Mondja meg nekik, hogy csodálatos életem volt!“