1942-ben, amikor elkészül a Casablanca, és az Aranypolgár Oscar-díjat kap az eredeti forgatókönyvért (H. Mankiewicz – O. Welles), Magyarországon Karády Katalin a Külvárosi õrszobában (rendezõ: Hamza D. Ákos) az alvilági Harmonikás Gizi szerepében nyeri el újra a mozinézõk rokonszenvét. De befejezi a Hunnia Filmgyárban elsõ filmjét egy fiatal erdélyi rendezõ, Szõts István is, akinek a nevét még ebben az évben több külföldi filmkritikus is megtanulja. A velencei Biennálén díjazott Emberek a havason címû munkát a fõvárosi mozikban csak 1943-tól vetítik, amikor a pesti nézõk többek között olyan új magyar filmek közül választhatnak, mint az Egy szoknya, egy nadrág (rendezõ: Hamza D. Ákos, szereplõk: Turay Ida, Latabár Kálmán), a Kalotaszegi Madonna (rendezõ: Rodriguez Endre, fõszereplõ: Sárdy János), vagy A harmincadik (rendezõ: Cserépy László, szereplõk: Páger Antal, Somlay Artúr).

Az erdélyi származású Szõts filmje forgatókönyvét a szintén erdélyi Nyírõ József novellái alapján írja, melyeket a szerzõvel közösen dolgoznak át. Nyírõ nevéhez több hasonló balladisztikus hangvételû regény és novella (Jézusfaragó ember, Kopjafák, Havasok könyve) társul; hõsei rendszerint a havasokban, a természeti ember kezdetleges viszonyai között élõ egyszerû pásztorok és favágók, akik bensõ(séges) kapcsolatot tartanak fönn azzal a tájjal és környezettel, amelyek a kiszámíthatatlan természeti elemek, az erdõk vadjai, a megszokhatatlan és állandó hideg formájában néha váratlan veszélyforrássá alakulhatnak át. A transzszilván identitás témája ilyenformán többféle potenciális konfliktust hordoz és jelenti ezek kibontási lehetõségét. Panteista, pogány és spirituális eszmék jellegzetes vegyülése keveri ki a Nyírõ-történetek hangulatát, melyekben a szerzõ, egyik elemzõje szerint, "félig babonás-pogány, félig metafizikai-vallásos rejtelembe burkolja a világot. (…) Kiismerhetetlenséget, végzetszerûséget és tervszerû szándékot egyformán lát a természetben (…) s igazolni szeretné, hogy egyszerû havasi embereiben a zord körülmények megõrizték az élet teljesebb átélésének képességét". (Béládi Miklós)
    A Nyírõ mûvét, majd Szõts filmjét is nyilvánvalóan meghatározó transzszilvanizmus-elv Erdélyben 1918-tól politikai-ideológiai okokból válik egyre fontosabbá és kidolgozottabbá. Aki kisebbségben él, annak feltétlenül ki kell találnia és meg kell fogalmaznia identitása alapjait. Az önmeghatározási kísérlet ebben az esetben elsõsorban a "szülõföld" specifikumára épít, az egyetlen tényezõre, amely fennhatóságok váltakozásától és országhatárok tologatásától függetlenül mindig önmagát jelenti. A transzszilvanizmus-elmélet lényege szerint Erdély földjén a történelem változásai, a földrajzi adottságok és a táj együttes hatására sajátos lelki alkat alakul ki, amelyet az ott élõ népek közötti mély közösségi érzés tovább erõsít. Az, hogy az akkori közhangulatban a táj, szülõföld alkalmasabb terminusok voltak az otthon megnevezésére, mint a kétértelmû és keserû utóízû ország, haza (Románia), a késõbbiekben egy túlzásoktól sem mentes tájkultusz kialakulását eredményezte.
    Az erdélyi identitást oly döntõen determináló környezeti tényezõ Szõts filmjének már elsõ kockáin élni kezd, a kopjafára vésett szereposztás utáni szekvenciában. Itt, a történet indulása elõtt, egyfajta univerzumépítõ "elõszóra" kerül sor, melyben az egymásba áttûnõ jellegzetes havasi tájrészletek a következõ narrátorszöveg hátteréül szolgálnak: "Sokan laknak emberek a havason, pásztornépek, más szegény emberek. Fát vágnak és gondozzák a más jószágát. Erõsek, szívósak az erdei emberek, akik nem félnek a vértõl, haláltól. Istenrõl csak derengõ sejtelmük van, s úgy nézik a világot, mint a farkasok. Homályos, babonás mesék, nevetlen titkok szorítják agyaikat. Különös dalokat mormolnak, és van köztük, aki beszélni tud az állatokkal. Tekintetükben benne van az egek mélysége és a pokol ijedt félelme. A templomba ritkán ereszkednek le, s a misén elkáprázva hallgatnak. Isten azonban ismeri és szereti õket."
    A havasi emberek (pásztorok, favágók, "egyszerû" emberek) identitása ilyen értelemben az egyedi környezet és életkörülmények (hó, hegy, erdõ) révén az összerdélyi kisebbségi identitásban is külön fejezet. A havas (= hegy + hó), a magasság (hegy) és hõmérséklet (hó) tekintetében egyaránt izolált világ, értelemszerûen saját törvényeket léptet életbe, és sajátos lelkületet szül. A narrátor kijelentéseiben földerengõ jellegzetes hiedelemvilág és transzcendencia-kép mély összefüggésben áll az élettér rendkívüliségével. Mitizált végzetességet és egyedien értelmezett kereszténységet sejtet az itt elbeszélt transzszilván transzcendencia, amelyben nyoma sincs a székely szürrealizmus játékosságának.
    A népmesei mozzanatokat és költõi túlzásokat vegyítõ bevezetõ mondataira a történet epizódjai többször visszautalnak, utólag is különleges valóság- és jelentéstartalommal töltve fel a szavakat. A narrátor szerepeltetése szintén a kiemelést szolgálja, Szõts ugyanis nem használja többé a mesélõt, a "külsõ hangnak" ez az egyetlen megszólalása a filmben. Az Emberek a havason története tehát voltaképpen a havasi lét-lényeg olyan összetett és árnyalt definíciójának tekinthetõ, amely minden fontosabb identitás- és tulajdonságjegyet összefoglal: hogyan cselekszik a havasi ember konfliktus- és határhelyzetekben, hogyan vélekedik életrõl, halálról, az õt körülvevõ világról, a mások bajáról, bûnrõl, bosszúról és igazságosságról.

Egyéni szertartásossága van az életnek a hegyekben, mivel a havasiak hitvilágában békésen, jóhiszemûen, már szinte szétválaszthatatlanul összekuszálódnak a pogány és keresztény misztika elemei. Erre fõként az emberi élet jellegzetes pillanataiban, a keresztelõ, betegség, temetés és ünnep archetipikus helyzeteiben derül fény. Csutak Gergelyék gyermekének születése, betegsége és megkeresztelése körül a vallásos szertartás, a babona és a pogány rítus mozzanatai egyaránt felbukkannak. A beteg újszülötthöz nem sikerül papot hívni, a szentelt víz megfagy a hidegben, az imakönyv szavait Anna nem tudja kibetûzni. A házaspár nyugtalansága érthetõ, hiszen "a farkas harmadszor jelenti a halált. S ha kereszteletlenül hal meg, se föld se ég be nem fogadja, s a lelke sírva bolyong a havason a világ végezetéig." (Gergely)
    Az újszülött a hiedelmek szerint születése és megkeresztelése között a legsérülékenyebb, ilyenkor eshet rajta a legkönnyebben rontás. Ha meghal a keresztelõ elõtt, mintegy megreked evilág és túlvilág között, nem tartozik sehová sem, így nyugtalanul bolyong helyét keresve. A farkasvonítás, fõként ha a ház közelében és ismétlõdve hallható, a bagolyhuhogáshoz hasonlóan a halál elõjele. A havasi farkasokhoz, az erdei pásztorok egyik legfõbb ellenségéhez számtalan hiedelem kötõdik azon a vidéken, amely egyébként a Drakula-legendakör szülõföldje is.
    Bár végül valahogyan mégiscsak sikerül a keresztelõ, a tavasz eljövetelével Gergely egyik elsõ dolga az életfaállítás, amely egyenértékû a havasi szertartás szerinti kereszteléssel. "Nézz reánk és idehallgass te élõ fa. Íme bémutatom néked a te valóságos testvéredet, kicsi Gergõt. Mától kezdve a te életed az õ élete, az õ élete pediglen a te életed. Ez napságtól fogva senki kezet ne vessen rátok, napotok meg ne fogyjon a kiszabott üdõ beteljesedéséig. Ámen." (Gergely)
    Az élõ fa megszemélyesítése nem véletlen, hiszen ikonológiailag is könnyen antropomorfizálható formája (törzs, ágak, karok) az emberi testfelépítést idézi. A szertartás az élet természeti körforgásába iktatja be a kisgyermeket, testvérré szenteli, az emberi élet mellé rendeli a fáét, amely a hosszú élet biztosítéka lehet. Ezért is többértelmû késõbb a fakitermelõ tröszt tevékenysége, amelynek nyomán fenyõk százai vágatnak ki a havasi erdõkben. Hogy többrõl van itt szó, mint egyszerû hagyományról, arról az "Ámen" árulkodik, amely imává lépteti elõ a felajánlást. Ezt követõen egy másik beavatási ceremónia veszi kezdetét: az apa bemutatja fiát a havasnak. "Ez a mi templomunk (…) itt nem szabad beszélni" – mutat körbe Gergely az erdõben, majd sorra veszik az erdõ állatait, madarait, vizeit, amelyeket a gyermeknek sorban meg kell érintenie. Utána keresik fel a többi pásztort, akik különbözõ ajándékokkal (juh, borjú, tej, orda) látják el az újszülöttet. (A filmvégi betlehemi életképre rájátszó jelenet ellenpárja ez a pásztorlátogatás: nem a pásztorok jönnek el hódolni, hanem a Gyermeket viszik el nekik bemutatni.)
    A keresztény hitkör motívumai Anna megbetegedésekor lépnek be, amikor az öreg Üdõ Márton veti föl Gergelynek, hogy: "A Mária talán még segít". A férfi a következõ jelenetben már bizakodva magyarázza Annának a csodálatos gyógyulások történetét, és nincs szükség különösebb gyõzködésre, hogy készülõdni kezdjenek a zarándoklatra, a somlyói búcsú szervezett egyházi szertartására. Már csak a Máriának viendõ ajándék kérdése jelent problémát, de azt is megoldja az egyszerû havasi logika: selyemostort a kisfiú-Jézusnak, Jézus-szobrot az Anya-Máriának. Még egy utolsó kérdés azért marad: hova kerüljön a faragott szobron a Jézus szíve? Ezzel vetõdnek fel az általuk nem ismert, de félve tisztelt transzcendencia stilizálásának nehézségei:

Gergely: Szép, szép. Csak kicsi baj van. Kifaragtam én ezen már mindent. Csak azt nem tudom, hova tegyem a szívét.
Anna: A szívét?
Gergely: Ha belül teszem, nem látják az emberek, ha meg küjel teszem, valami baj éri a szívet. Hát te hogy gondolod?
Anna: Minden szív belül van, az enyém is és a tied is.
Gergely: Igen, igen. Na de az Isten szíve nem állhat úgy, mint a bûnös embereké. Meg aztán úgy nem is látnák az emberek.
Anna: Nem az a fontos, hogy kívül van-e, belül van-e, a szív a fontos. Te csak arra ügyelj Gergely, hogy Jézus legyen mindenképpen. Jézus, áldassék a szent neve.
Gergely: Én méges küjel teszem, hogy az egész világ lássa.

És mikor a viszontagságos elõkészületek és utazás után végre ott állnak a csíksomlyói Mária-szobor elõtt, és sikerült valahogyan megfogalmazni a fohászt is ("Csak ezt hozhattuk, mert mi nagyon szegények vagyunk. Ti es azok vótatok. A pásztorokat szeretned kell, mert õk imádták a fiadat legelõbb, még a királyoknál is elõbb. (…) Tekints reánk Máriánk. Anya nélkül nem nõhet fel a gyermek. Nekünk most haza kell mennünk, nehogy elesteledjék a havason. De ugye nem feledkezel meg rólunk, ó, betegek gyógyítója."), az csak természetes, hogy Gergely reménykedve fordul oda a feleségéhez: "Érzel-e már jobbulást, Anna lelkem?"
    A halált nagy útként, a másvilágot pedig az evilági analógiájára és mintájára képzeli el a havasi ember, ahogy az Üdõ Márton "halotti beszédébõl" kiderül, mellyel a sebébe belehalt Gergelyt búcsúztatja. Õsi szertartás szerint mellétemetik az itteni életében használt legkedvesebb tárgyát, "igaz testvérét", a fejszét is. A búcsúztató része egy feltámasztási kísérlet, az életre ébresztés imitálása, amely utoljára villantja fel az evilági lét örömeit a távozónak. A szöveg jellemzõ módon az élettér kérdése körül forog: van-e elég hely, hol van az igazi hely az élet leéléséhez? "Ébredj Gergõ! (körbemutat) Nézz körül. Az ott a Kupás tetõ, Súgó havas, Gyilkos bérc, azok a kéklõ hegyek a Kárpátok, azon túl a nagyvilág. Sajnálod-e itthagyni? Gondold meg Gergõ, hogy szép az élet, jó a nap, édes a patak vize. Sajnálod-e itthagyni? (vár) No ha nem, akkor Isten veled Gergõ, neked van igazad, mert ebbõl a hegyekbõl, völgyekbõl, ebbõl a gazdag, nagy világból annyi se volt a tied, ahova a könnyed lecseppentsd. De a nagy útra nem ereszthetünk egyedül. Igaz testvéredet, a fejszét melléd teszem. Becsüld meg jól, mert jó szerszám. S ki tudja, milyen erdõk vannak a másvilágon?"
    A havasiak Isten-képe nem azonosítható jóformán egyik vallás elképzeléseivel sem, bár egyértelmûen a katolikus hitvallás áll a hátterében. "Szent Felsége", ahogy gyakran nevezik, megfoghatatlan, rejtélyes kilétû, de nagyhatalmú Valaki, aki valamiképpen figyelemmel követi a földiek mozgását és – ami a legfontosabb – az idõjárás alakulását. A pásztorok a karácsonyi éjféli misét pap nélkül, templom nélkül, egy hegyi barlangban szervezik meg betlehemi életkép-imitáció formájában, mivel a nagy hó miatt nem tudnak bemenni a faluba, vagyis Szent Felsége "itt felejtette" õket. A szertartást az öreg Üdõ Marci bácsi celebrálja: kora, élettapasztalata jogosítja fel annak a mennyei "válasznak" a közvetítésére, amelynek itt mindenképpen el kell hangoznia, és amely valójában nem más, mint egy évezredes emberi bölcsesség kimondása: "Kicsi Jézus köszöni a tü hódolatotokat, s azt mondja az én szájam által, hogy a levágott fa újból kisarjad, az elrepült madár esmét visszatér, a meghótt ember helyett új ember születik. S akármilyen nyomorúság szakadjon itt reánk, itt kell élnünk ezen a földön a világ végezetéig. Nem én mondom, hanem maga az Isten."