Az Eljövendõ szép napok az Ön elsõ adaptációja. Talán úgy érezte, hogy itt az ideje váltani és mások szemléletmódját is ötvözni a sajátjával?

Miután befejeztem az Exotica forgatását, valóban úgy éreztem, hogy az addigi munkáimat alapjában meghatározó személyes impulzusok felhasználásában a lehetõ legmesszebbre jutottam. El akartam kerülni, hogy a következõ munkáim önparódiának tûnjenek. Az Exotica bemutatója után meglehetõsen kaotikus idõszak következett, hiszen ez volt az elsõ átütõ sikerem. Elsõsorban saját magamat szerettem volna meghökkenteni, mint ahogy szerintem minden valamire való rendezõ természetes vágya, hogy folyamatosan felülmúlja önmagát. És egy bizonyos ponton túl, amikor végérvényesen ráragasztják az emberre egy adott stílus és megközelítési mód címkéjét, egyébként is elkerülhetetlen, hogy ellenszegüljünk a nézõi elvárásoknak.
    Az Eljövendõ szép napok elolvasásakor világosan láttam, hogy ez a történet az én fejemben sohasem fogalmazódott volna meg. Ettõl függetlenül nagyon sok hasonlóságot találtam korábbi munkáim és a regény között, úgyhogy képesnek éreztem magam az így felfedezett anyag autentikus felhasználására. Russell Banks nagylelkûsége rettentõen sokat segített. A könyvet már egy másik stúdió is kiszemelte, õ mégis nekem adta a regény filmrevitelének jogát. Russell ösztönzésére, valamint saját magam kihívásának hatására belevágtam a munkába. Tudtam, hogy ingoványos talajon járok, mert az Eljövendõ szép napok miatt fel kellett hagynom egy másik filmtervemmel, amit pedig Hollywoodban, a Warner stúdióban forgattam volna le. Gondolom nyilvánvaló, hogy ez mit jelenthet egy független rendezõ számára. Végül mégis sikeresen átverekedtem magam minden nehézségen. Azt hiszem, okosan tettem, hogy szinte vakon bíztam az ösztöneimben.

Ezek szerint nem volt különösebben elragadtatva attól, hogy Hollywoodban dolgozhat?

Dehogyisnem. Nagyon tetszett a forgatókönyv és már a szereposztással kapcsolatban is volt néhány jó ötletem. Végül azonban, épp a szereposztással kapcsolatos nézeteltérések miatt az egész terv megfeneklett. Alapvetõen két ok miatt vagyok a független filmkészítés híve. Egyrészt kiváló belépõt jelenthet a filmgyártás fõsodrába, másrészt egész egyszerûen jobban illik a személyiségemhez. Sokkal szabadabban lehet alkotni, következésképp sokkal jobb munkát lehet végezni, ha közben nem kell egy tucat alkotótárs igényeihez is alkalmazkodnom. Annyira hozzászoktam már a saját munkám feletti totális uralomhoz, hogy a stúdiókra jellemzõ kollektív munka elkerülhetetlen és komoly konfliktusokat okozott volna.

Ugyanakkor hozzászokott a már-már saját ‘színtársulatának’ nevezhetõ színészgárdával való együttmûködéshez is. Munkamódszerét ismerve feltételezem, hogy nagyon nehezen tudna olyan színészekkel dolgozni, akik – legalábbis az Ön véleménye szerint – nem felelnek meg a kiválasztott szerepnek.

Igen, ez rendkívül fontos tényezõ. A filmrendezés szükségképpen megkíván egy bizonyos fokú önámítást. Csak akkor szabad hozzálátni, amikor tökéletesen késznek érzi magát az ember a forgatásra. Eltökélten hinned kell, hogy te vagy az egyetlen megfelelõ rendezõ az adott feladatra. És idõnként szilárd meggyõzõdéssel abban is hinni kell, hogy a kiválasztott színész az egyetlen, aki képes a szerepet eljátszani. Miközben azért a lelked mélyén sejted, hogy jó eséllyel akár tévedhetsz is. De a munka egy bizonyos stádiuma után szinte megszállott hittel kell továbbmenni a megkezdett úton. És ezen a ponton a folyamat kezd ijesztõvé válni, hiszen ekkorra minden racionális ösztönünk felmondja a szolgálatot és teljesen átadjuk magunkat azoknak a hajtóerõknek, amelyek meggyõzõdésünk szerint a projekt befejezéséhez segítenek bennünket. Ez minden esetben így történik, és éppen ilyenkor vagyunk a leginkább kitéve annak, hogy hibázzunk.

Milyen segítséget nyújtott Russell Banks a forgatókönyv megírásában?

Rendkívül fontosnak találtam, hogy a könyv megfeleljen Russellnek, és támogassa, amit csinálok, noha hivatalosan teljesen szabad kezet kaptam tõle. Mivel azonban ez volt az elsõ adaptációm, és az eredeti történethez képest jelentõs változtatásokat terveztem, mindenképpen tudni akartam, hogy hû maradok-e így is a regény szelleméhez. Fel szeretném használni az alkalmat arra, hogy szóljak Allen Bell-lel, a szövegkönyv készítõjével való szoros együttmûködésemrõl. A Családi mozi óta minden munkámon együtt dolgoztunk. Amikor elmeséltem neki a film történetének vázát, azt mondta, hogy az egész úgy hangzik, mint a Cifra dudás modern változata. Ettõl végigfutott a hideg a hátamon, mert rádöbbentem, milyen nagyszerû metaforája lehetne ez a filmnek, és azon nyomban újraolvastam a Browning-mûvet. Habár ezt a párhuzamot magában is nagyon gyönyörûnek, gazdagnak és egyben borzasztóan izgalmasnak találtam, mégis szükségem volt Russell véleményére is. ’t szintén magával ragadta a könyv, sõt még irigykedni is kezdett rám. Úgy gondolta, hogy saját regénye írásakor maga is felhasználhatta volna, ha valaki felhívja rá a figyelmét. Mivel az összes korábbi filmem felett kizárólagos szerzõi joggal rendelkezem, mindenképpen szerettem volna, ha Russell is érzi, hogy teljesen hû vagyok a regény szelleméhez. A film készítése közben azonban egyetlen egyszer sem fordult elõ, hogy ellenvetése lett volna az általam követett irányvonallal kapcsolatban.

Az Eljövendõ szép napok bármely eddigi filmjénél erõteljesebben törekszik a katarzis kiváltására. A filmben bemutatott traumával szemben korábbi filmjei egyfajta rituáléban vagy legalábbis kényszeredett ismétlésekben való részvételt követeltek meg a szereplõktõl…

…Amit akár családi románcnak is nevezhetünk. Azt hiszem, éppen a közvetlen érzelmi szál teszi sikeressé az Eljövendõ szép napok kísérletét. Lényegében elég annyi információ, hogy egy iskolabusz balesetet szenvedett és hogy a film a közösség karambol elõtti és utáni állapotát idézi fel. Nem voltam igazán tudatában annak, mennyire egyszerû a történteknek ez a nem kronologikus elhelyezése. Mindenki számára nyilvánvaló, hogy az emberek egyfajta kataklizmaként élik át az ehhez hasonló baleseteket. Zûrzavar és idõtlenség uralkodik el a helyzeten, amit a nézõ is hajlandó elfogadni, hiszen érthetõ, hogy a történet szereplõi az átélt sokk hatására teljesen elvesztik idõérzéküket.

Habár az Eljövendõ szép napok új irányt jelent az Ön pályáján, a korábbi filmekben nagy hangsúllyal szereplõ családi problematika továbbra is a középpontban marad. Sõt, rendezõi nyilatkozatában még fel is hívja erre a figyelmünket, amikor egyértelmûen az Exotica záró képsorával kapcsolja össze a Eljövendõ szép napokat.

Ez így is van. A mozi nagyszerû eszköz a veszteség fogalmának vizsgálatára. Egyrészt annak segítségével, ahogy a képek hatást gyakorolnak ránk, másrészt a saját emlékeinkhez való viszonyunk révén, végül, de nem utolsósorban, ahogy a mozgóképek megjelenésével, vagyis a tapasztalatok rögzítésének lehetõségével maga az emlékezés jellege is átalakult. Az elmúlt tíz–tizenöt évben jócskán megváltozott a filmrendezõk véleménye ezeket a kérdéseket illetõen. A mi társadalmunk polgárainak megvan a lehetõségük arra, hogy rögzítsék és archiválják személyes történetüket. Korábbi filmjeim közvetlenül ezzel a témával foglalkoztak. Az Eljövendõ szép napok szellemisége szintén sok szállal kapcsolódik ahhoz a kérdéshez, hogy miként változott át az emlékezés képessége és szükségessége az elmúlt évtizedekben.
    Nincsen semmi véletlenszerû abban, ahogy az emlékezethez vagy a korábbi tapasztalatok felidézéséhez viszonyulunk. Az emberek nagyon is határozottan és tudatosan újraírják, használják saját életük történetmorzsáit, mindig annak megfelelõen, hogy mit akarnak a többi embernél elérni. Épp ilyen tudatos manipulálás jellemzõ azokra az emberekre, akik személyes és közvetlen viszonyban akarnak maradni fájdalmas veszteségeikkel, miközben félnek attól, hogy ez az élmény túlságosan mélyen érinti meg õket. Ebben a témában igazán az a megható, hogy pályafutásom során elõször éreztem a szereplõimet hús-vér embereknek. ’k nem sematikus módon jöttek a világra. Eddig elvontabb szempontból közelítettem a karaktereimhez, mert ezt követelték meg a filmjeim. Az alakok elvesztek önmagukban, mélyebb tartalom nélküli vázként hajszoltak valamely délibábot. Ebben a filmben viszont olyan szereplõkkel találkozhatunk, akik pontosan tisztában vannak saját egyéniségükkel, és azt is tudják, hogy mit miért tesznek. Ez persze teljesen más dimenzióba helyezi az egész filmet.

A vérfertõzés kérdése a többi filmjében búvópatakként van csak jelen, míg az Eljövendõ szép napokban a figyelem középpontjába kerül.

A regény adaptálásának kulcskérdése volt, hogy elkerüljem a száraz kliséket. Az incesztus bemutatása a filmekben feltûnõen banális és felszínes. Meggyõzõdésem, hogy létezik a vérfertõzés élményének olyan fajtája, amelyet nagyon sokan átéltek ugyan, de játékfilmen még sosem mutatták be. Arra gondolok, hogy az egyoldalúan erõszakos cselekedet helyett ezekben a kapcsolatokban bizonyos határvonalak szinte teljesen elmosódnak. Az efféle transzgresszió legalább olyan, ha nem még veszélyesebb élethelyzetekbe sodorja a résztvevõket, mint az erõszakon alapuló incesztus, mert egyáltalán nem könnyû választ találni a bûnösség és a felelõsség kérdésére. Mindazok, akik ilyen vérfertõzõ kapcsolatba keverednek, sokkal nehezebben találnak kiutat az érzelmi zûrzavarból. Az a helyzet, hogy a baleset nélkül a vérfertõzõ viszony Nicole húszas éveinek derekáig is eltartott volna. Azzal a különbséggel, hogy akkorra a lány végképp teljes érzelmi és szexuális zsákutcába jutott volna.
    Nicole tulajdonképpen nem azért fordul az apja ellen, mert gyalázatosnak érzi a viszonyukat. Nap mint nap tapasztalja, hogy apjában milyen hihetetlenül erõs az elfojtás. Amikor apja fájdalomdíj fejében még lánya meggyötört testét is hajlandó csereáruként felajánlani, Nicole valójában csendes, ám következetes ellenállással fejezi ki felháborodását. Ezen a ponton jelentõs mértékben különbözik a film és a könyv hatása. Azt is ki szerettem volna próbálni, hogy képes vagyok-e a vérfertõzõ szerelmi jelenetet a leginkább érintett személy nézõpontjából hitelesen ábrázolni. A pajtában felvett rész szándékom szerint úgy idézi fel az eseményeket, ahogyan azokat Nicole az adott pillanatban átélhette. Ez a nézõ számára is kihívást jelent, mert nem tud mit kezdeni a jelenettel. Úgy érzem, ez a megoldás kivételesen erõssé teszi a film befejezését.

Tehát az volt a célja, hogy a vérfertõzés élményét egy jelenetre összpontosítva a téma a film végén kapjon igazi hangsúlyt?

Ezt a jelenetet lényegében ugyanúgy vettük fel, mint a balesetet. Az autóbusz katasztrófáját teljes egészében Billy nézõpontjából látjuk, úgy, ahogy azt õ tapasztalhatta. A megszokott hollywoodi technikával ellentétesen akartunk eljárni. Ugyanezt a jelenetet egy amerikai rendezõ minél több nézõpontból mutatná be, és megpróbálná érzékletessé tenni a busz utasainak zsigerekbe markoló rettenetét is. Én egészen máshová kívántam helyezni a kamerát. Független rendezõként abban a kiváltságban volt részem, hogy megrendezhettem egy ilyen katasztrófajelenetet, ám mindössze egyetlen kamerával, meglehetõsen távolról vettem fel az egészet. Kétlem, hogy egy stúdió valaha is megengedné nekem ezt a luxust.

Jonathan Rosenbaum az Ön filmjeit két másik kanadai rendezõ, Guy Maddin és David Cronenberg alkotásaival hasonlítja össze, amelyekben az incesztus a puritánság és a represszió tünete.

Talán már az is közhelynek számít, hogy családi köreinkbe zárva jobb híján eljátszogatunk egymással. Mégsem helytelen azt állítani, hogy éppen a szüleinkrõl, valamint általában a felelõs pozíciókban lévõ személyekrõl alkotott képünkben a legszembeötlõbb a kolonializmus megkésett hatása. Mi kanadaiak csak most kezdjük megérteni és feldolgozni saját kapcsolatunkat egyrészt a már leáldozott brit gyarmati kultúra hatásával, másrészt az amerikai kulturális neokolonializáció élményével. Saját identitásunkat valószínûleg e kettõs kapcsolaton keresztül kellene meghatározni.

Úgy gondolja, hogy ezek az „eljövendõ szép napok" a represszió valamiféle utópisztikus ellenszerei lehetnek?

Természetesen. Hiszen ez a közösség teljes egészében virtuálisan és csakis azáltal létezik, hogy tagjai ebben az adott közösségben kénytelenek önmagukat fenntartani. A film végén Nicole odáig jut, hogy állásfoglalásával földig rombolja a régi közösség építményét, de egyben lerakja egy új közösség alapítókövét is. Ezért érzem ezt a gesztust a film csúcspontjának. A lány ezzel a döntéssel tökéletesen visszaszerezte saját méltóságát.

Úgy érzem, a Családi mozi apafigurájának kulcsmondata („Szeretek kitörölni dolgokat") az Eljövendõ szép napokkal is kapcsolatba hozható. Nicole éppen a kitörlés minden formája ellen küzd.

Így van. A lány egyaránt felveszi a harcot a közösségi és a személyes történelem megsemmisítése ellen.

A regény olvasásakor meglepõdtem azon, hogy még a legkevésbé intelligens szereplõk is mennyire öntudatosak. Biztos vagyok benne, hogy ez rögtön megragadta az Ön figyelmét is. Ugyanakkor nyilvánvaló tény, hogy a regényt átszerkesztve Mitchell Stephenst tette a film központi figurájává, aki a regényben mindössze egy láncszem az elbeszélésben.

Igen, ez az én olvasatom. Mitchell Stephens figurája inspirálóan hatott rám. Filmrendezõ lévén mindig jobban vonzódom azokhoz a karakterekhez, akik hozzám hasonló módon viselkednek. Munkám szerves részét alkotja mások tudatos manipulálása. Megpróbálom megkörnyékezni õket, igyekszem levenni õket a lábukról, hogy õk is kövessék az elképzeléseimet. Magam is, mint minden filmrendezõ, kicsit „cifra dudás" vagyok. Rá kell vennem embereket, hogy anyagilag támogassanak, hogy részt vegyenek a forgatáson, hogy szerepeljenek a filmjeimben. Minden arról szól, hogy meggyõzzünk másokat saját víziónk fontosságáról és kivitelezhetõségérõl, hogy aztán õk is érdemesnek találják a mi célunknak szentelni magukat. Tehát amikor megismertem az arcátlanul magabiztos Mitchell Stephenst, aki szent meggyõzõdéssel hiszi, hogy készen kínálja a gyógyírt a városka fájdalmára, és képes megtalálni a balesetért felelõsségre vonható intézményt, elkezdtem nagyon kényelmetlenül érezni magam. Ugyanakkor tökéletesen bele tudtam élni magam a helyzetébe, és majdhogynem sajátomnak éreztem a küldetését.

Úgy tudom, hogy lenyûgözte Ian Holm alakítása Harold Pinter Hazatérés címû darabjában. Mennyiben befolyásolta ez az Eljövendõ szép napok szereposztását?

Õszintén bevallva a vele való együttmûködés egyik legbizsergetõbb érzése az volt, hogy közeli kapcsolatba kerülhettem valakivel, aki korábban együtt dolgozott Pinterrel, bálványaim egyikével. A forgatás után gyönyörû ajándékkal lepett meg, a Hazatérés Pinter autogramjával ellátott példányával. Ian kivételesen nagylelkû ember.

* A fordítás alapja: Porton, Richard: Family romances. An interview with Atom Egoyan. Cineaste 23 (Dec. 1997) no. 2. pp. 8–15.