[...] Makk Károly rendezõi pályájának indulása éppen annak látványos és bravúros példája, hogy egy népszerû irodalmi anyag megfilmesítésével hogyan lehetett kitérni a közvetlen politikai színvallás és propaganda elõl. Makk elsõ filmje, a Liliomfi 1954-ben Szigligeti Ede 1849-ben bemutatott biedermeier vígjátékát adaptálta. A ma is eleven, legfeljebb idõnként kissé hosszadalmasnak ható filmben semmi nyoma az "ötvenes éveknek". Ellenkezõleg: olyan derûs, üde alkotás, mintha egészen más korszakban készült volna.
    A Liliomfi forgatókönyvét Mészöly Dezsõ írta. Bár nagyjából követi Szigligeti darabjának menetét, alapos és nagyrészt szerencsés változtatásokat is végzett rajta, mind a dramaturgiai szerkezeten, mind a párbeszédeken. De az igazi változás, az igazi újjászületés azáltal érte Szigligeti darabját, hogy az eredetileg semleges, bár megnevezett közegben (Kolozsvár, Telegd) játszódó cselekményt Makk a Balaton-felvidékre, a reformkori Füredre és Badacsonyba helyezte át. A film forgatása idején a Balaton-felvidéki táj, a badacsonyi hegyoldal még jobban hasonlított száz évvel elõbbi, reformkori állapotára, mint amennyire mai látványa az ötvenes évekbeli idillikus képre. Ha valami igazán hangulatosan és hitelesen idézte még annak idején a magyar biedermeiert, akkor az Szegedy Róza badacsonyi háza és a régi legendás szüretek emlékét õrzõ szõlõk voltak. A Liliomfit mint filmet többek közt e helyszínek, e táj színes képei éltetik, sugározzák be derûs, idillikus fénnyel, mára szinte nosztalgikus hatást keltve. Ez olyan jellegzetes filmszerû sajátosság vagy többlet, amelynek Szigligetinél nyoma sincs, megfelelõjét a darab legfeljebb szövegében, helyzeteiben hordozza, és a mai színpadi elõadásnak színházi eszközökkel kell megteremtenie – ha egyáltalán törekszik rá, mert a Liliomfi egy újabb színrevitele például börleszkbe hajló harsány bohózatnak készült, és esze ágában sem volt biedermeier hangulatot kelteni.
    Makk filmjének másik meghatározó mozzanatát a színészek adták: Darvas Iván mint Liliomfi, Pécsi Sándor mint Szellemfi, Dayka Margit mint Kamilla, Krencsey Mariann mint Mariska, Balázs Samu mint Szilvai professzor, Tompa Sándor mint Kányai fogadós olyan emlékezetes alakváltozatokat formáltak meg, amelyek az utóbbi fél évszázadra nézve a Liliomfi szerepeinek maradandóbb megtestesülései, mint bármely színházi elõadás szereplõié. Különösen Darvas Iván alakítására vonatkozik ez, amelyhez megint csak jellegzetesen filmszerû és utólagos többletként járult hozzá egy tüneményes filmszínészi pályafutás, egy magyar filmsztár és filmmítosz születésének képzete is: Darvas Liliomfijával a hazai sztárkultusz ideológiai rosszallása közepette is olyan magyar férfisztár tûnt fel, aki a mi Jean Marais-nk vagy Gérard Philippe-ünk lehetett. [...]