[...] A kvalitás megmutatkozik, legfeljebb nagyon nehéz azt megragadni. A kvalitásos embernek fantáziája van, szellemes, jó ütemben, jól szól közbe, jópofa vizsgafilmeket csinál… Végtelenül sok összetevő van itt: helyzetérzékelés, emberismeret, egyszer agresszivitás, másszor igazi szerénység. Ránézek a másik emberre, és megtalálom-e a megfelelő megszólalást. Vonatkozik ez a producerrel történő tárgyalásra és az úgynevezett színészvezetésre is. Hogyan lesz könnyebb az én dolgom? Úgy teszek, mintha a színész talált volna ki mindent vagy már elegem van valakiből, és azt mondom: nem érdekel, mit gondolsz, mondd el szépen a szöveget, befejeztem. Az sem akármi, ha tudom, mit nem akarok. Elkezdem a jelenetet, és kitakarítok onnan mindent, amire nincs szükségem. A maradékból kell gazdálkodni, abból kell intuíciót nyerni. Nekem is, a színésznek is. De éppen így, megszülethet a végén valami, ami több, mint mindaz, amit előzőleg otthon elképzeltem. Ezek a szakma igazán szép pillanatai. Ilyenkor megtudsz valamit, amit addig nem tudtál. Végül is az ember saját magától tanul a legtöbbet. Tíz film után már tudhatod, nagyjából ehhez értesz. Pontosabban ez az, ami sikerül neked. Szerencsém volt, nekem már az első film, a Liliomfi sikerült. Kedvelt asszisztens voltam akkoriban, és lubickoltam ebben a helyzetben: mindenhez közöm volt, de a felelősségből semmit nem kellett viselnem. Az 1949 és 1953 közti évekről beszélek, bizony meglehetősen csacska filmekben kellett részt vennem. Az összes sematikus borzalmat asszisztensként végigcsináltam, mégpedig végtelen örömmel. Hogy az ifjú házasok az új lakásuk falára Sztálin-képet tesznek? Nem kezdtem el meditálni azon, kitennék-e ilyen képet. Nem hittem ugyanis, hogy valaha is lesz lakásom. Akkorra ugyanis már semmink nem maradt. A mozinkat államosították, mindenünket elvették, én kulák lettem, osztályellenség lettem, albérletről albérletre vándoroltam – közben persze szerettek, népszerű pasas voltam. Hetente háromszor beebédeltem Bacsó Peti édesanyjánál, Palotai Borisnál, és nagy nehezen fizettem az albérletet. De a kollégiumba már nem mentem be. Abból elég volt Debrecenben.
Nem volt ez tudathasadásos állapot? Lelkesen asszisztálni a "sematikus borzalmakban" és közben a szülők tekintetében látni, hogy minden elveszett. A fiú forgatja az Úttörők című… nem is tudom, mit – hiszen ez számít első filmednek, igaz, a forgatást a befejezés előtt egy-két nappal leállították, a kópia pedig elveszett –, az apa pedig mozijától fosztva, kisemmizve áll a semmiben.
Hát az úgy van, hogy… a szülő megérti a gyerekét, a gyerek pedig nem érti meg a szülőjét. És ez így megy nemzedékről nemzedékre. A fiúból majd szülő lesz és akkor megfordul a helyzet. Édesanyámmal meleg, szeretetteli kapcsolatom volt, apámmal kevésbé. Ehhez jött a fiatalság kegyetlen önzése. A mozi életük értelme volt. Anyám felmenői mind mérnökök voltak, és a nagybátyám valamikor a húszas évek elején tervezett egy nagyon finom, szép kis mozit Berettyóújfaluban. Klasszicizáló, tympanonos, dór oszlopos épületet, amit a szüleim bankkölcsönből felépítettek. Emlékszem kétségbeesett esti beszélgetésekre: "Ez a film se ment, az a film se ment, miből fogjuk kifizetni a kölcsönt?!" De azért kezdett alakulni, helyrejöttünk, tollasodtunk. Igen, ezt kell mondanom: a mozi volt az életük. Aztán 1946 körül megjelennek a pártok, és elosztják maguk között a mozikat. Megszállják a mozisokat és azt mondják: a bevételed X százalékát befizeted nekünk. Az államosítás előszele. 1949-ben pedig egyszerűen elveszik tőlük a mozit. És ők mégis boldogok voltak, amikor rólam volt szó: a kisfiuk a filmgyárban dolgozik. Büszkék voltak rám. Én pedig, az önző és kegyetlen ifjú, kicsinyes, kisstílű dolognak tartottam, hogy ők a vacak mozi miatt siránkoztak. Valahogy így van ez, tudod. Most majd, gondolom, visszakapom a saját gyerekeimtől és átélem, milyen rossz lehetett a szüleimnek. De válaszolva az eredeti kérdésre: nem, nem volt ez tudathasadásos állapot. Különösen nem a Liliomfi után, ami minden szempontból sikeres film lett. 1954-et írtuk, jött a jelszó, "Fiatalítsunk!". Nekem volt a legtöbb gyakorlati tapasztalatom, én kaptam lehetőséget. Mészöly Dezsővel írtuk a forgatókönyvet – a felelősség minden terhe nélkül. Megnéztük a Madáchban az előadást, ott Ladányi Ferenc játszotta a címszerepet. Kicsit nehézkes, de jó színész. Én viszont Darvas Ivánra osztottam a szerepet, aki a Madáchban Gyuri pincér volt (a filmben Soós Imre szerepe). Mészöly mondta, hogy Debrecenben van egy tehetséges kislány, mondtam, "hozzátok fel, jó lesz!". Felhozták, ő volt Krencsey Mariann. A hályogkovács könnyedségével, biztonságával kezdtem dolgozni. De elbizonytalanodtam, és a jeleneteket elkezdtem színpadon próbálni. Jöttek a nagyágyúk: Dayka Margit, Balázs Samu, Rózsahegyi Kálmán, Rajnai Gábor, Tompa Pufi… és mondták: "Na, fiacskám, hát mondd, hogy mit csináljunk!" Szerencsére ott voltak a haverok: Iván, Ruttkai Évi, Soós Imre, akit korábban én vittem asszisztensként Bán Fricihez, amikor a Talpalatnyi földre készült. Vittem őt, Szirtes Ádámot, Molnár Tibit: "Frici bácsi, ezek az igazi arcok egy ilyen filmhez!" Na, ez a jelenetpróbálás nem volt igazán hasznos dolog. Talán ezért is alakult ki az a máig megtartott szokásom, hogy még a forgatás megkezdése előtt egyedül kimegyek a színhelyre, eltöltök ott tizenöt–húsz percet, olyankor nem lehet hozzám szólni, nem beszélgetek senkivel, a világosítók is tudják, hogy most "pofa be" van. Ilyenkor összeeszkábálom magamban, mi is a teendő. [...]
